Rőt lánggal lobogott az ég, s kigyúltak a házak sorra mind. Lila fény reszketett a víz fölött, majd mélykékbe s feketébe olvadt.
A Nap egy utolsó, őrült, izzó lobbanással kihunyt, s csak a fehér fájdalom jelezte a retinámon, hogy hol volt még egy pillanattal előbb.
És mégis, a Fény ott volt mindenütt. A Tűz dühének vöröse csak egy volt a Színek vadító kavalkádjában. Zöldesfehér fénygömböcskék
repkedtek mindenütt megzavart szentjánosbogarakként; kacagást hallottam a belsejükből.
Ibolyaszínűvé csendesült az ég, de a házak tovább lángoltak.
Hirtelen úgy éreztem, valami nincs rendjén, vagy én őrültem meg, vagy a világ.
Egy aprócska fénylény a vállamra telepedett, jóindulatú kíváncsiság sugárzott belőle. Lassan a tenyeremre vettem és elgyönyörködtem benne. Ő ? nem tudom, hogyan ? rámkacagott, majd továbbrepült. Utánanéztem, de pár másodperc múlva már nem tudtam megkülönböztetni a többi közt.
A Fény és a Szín mellett nem szólt még a Hang; s a zöldellő fákon a madarak szivárványszín dalokat énekeltek. A házak összerogytak hangtalan, s milliárd fénylény szállt fel romjaikból. Összetartva, fénynyalábként törtek az égre, majd elolvadtak a Semmiben.
Lefeküdtem a fűbe, összekulcsolt kezemen nyugtattam fejem, néztem az eget, a Levegőt, a Fényt, mely megtöltött és átitatott mindent. Úgy éreztem, megállt az idő, mint mikor naplemente után a világ a Fény és a sötétség között egyensúlyozik valószerűtlenül, s egy pillanatig nem tartozik sem ide, sem oda.
S ekkor a Fény, miután kitombolta magát, helyet szorított immár a Hangnak is.
Kis fénylények százai kezdtek el dúdolni valami különös, zümmögő melódiát, mely mintha a tiszta energia Hangja lett volna. Az is volt. Lassan mind bekapcsolódtak, s a dallam tengere elringatott; hagytam magam sodortatni hullámaival, míg az fel nem emelt, s magával nem ragadott az égbe. Nem jutottam túl magasra, féltem volna otthagyni a biztos Földet, s a fénylények nem akarták, hogy féljek.
Körülnéztem, s hirtelen meghallottam a zöld mezők énekét, a fákét, a virágokét, a Színek Hangját.
?Minden Egy? ? mondta egy mélyen zengő, végtelenül bölcs hang, bent a szívemben. ?Egy vagy a Világgal, s a Világ Egy veled. Ne félj!? Már régen nem féltem.
Néhány kis fénylény saját kis dalát zümmögve szálldosott körülöttem; béke töltött el szívemet.
Odalent daloltak a folyók, az erdők, a tengerek, a hegyek. És daloltak a házak romjai, a templomok és a temetők, a terek és a kertek. Dalolt a Föld, dalolt a Tűz, dalolt a Levegő ? és dalolt a Fény. A zene átszőtt mindent.
?Minden Egy? ? hallottam ismét, és most már megértettem.
Kinyitottam összezárt tenyeremet, s egy üveggolyót pillantottam meg benne. Táncoltak benne a Színek, s ahogy fülemhez emeltem, a dalt is hallottam. Felnevettem, s nevetésem is része volt a Dalnak.
Minden Egy ? gondoltam boldogan. De ha Minden Egy, akkor Egy Minden. Ki hát az Egy? S a hang újra felelt: ?Te, a fénylények, mindenki. Minden Egy.? De hát ki vagy Te? ? kérdeztem. ?Isten? ? szólt ő egyszerűen. Akkor megnyugodtam.
Egy Hang szólalt meg valahol a közelemben; nyilvánvalóan nem hozzám beszélt. ?Mondd csak, hogy lehet, hogy még mindig él?? Egy másik Hang felelt neki: ?Ha nem hisz a Halálban, hogy is halhatna meg?? ?De hát hogyan lehet nem hinni a Halálban?!? ?Tőle kérdezd, ő tudja. Már rég meg kellett volna halnia neki is, mint minden embernek.? ?De hát ez lehetetlen!? ?A Hitnek ? vagy a Tagadásnak ? semmi sem lehetetlen...? Langyos szél jött és egy halk dallamban elmosta őket. Zöldeskék örvény maradt utána a levegőben, és én elgondolkoztam, vajon rólam beszéltek-e.
Aztán újra a tenyeremben tartott üveggolyóra néztem, és rájöttem, hogy ez teljesen lényegtelen. Néztem benne az örvénylő Színeket, hallgattam zenéjüket, s éreztem az erőt, amivel húztak maguk felé.
Minden Egy ? villant fel bennem a gondolat. Hagytam magam.
Eltűnt minden, Fénnyé és Hanggá lettem, beszippantott az üveggolyó ? a többi Fény és Hang.
Minden Egy ? s én is Egy voltam Mindennel, s a Minden ? Egy velem.
|
