Törékeny lány ült a sarokban. Fáradt volt ? ez látszott messziről ? és kissé elveszett; színes lepkeszárnyaiba takarta sebezhetőségét. Szép volt pedig. Arca tiszta es fiatal, tekintete mély, megértő? Álláig húzott térdeit átkulcsolva ült, láthatóan nem a körülötte folyó eseményekkel törődve. Arca szürke volt a fáradtságtól, kecses tagjait mintha esetlen ólomból hajigálták volna össze, mindene azt sugallta: ?Én nem is vagyok itt. Hagyjatok.?
Hagyták. Nem törődött vele senki. Kedves és szép lány volt pedig, s gyönyörű lepkeszárnyai voltak. Ő még tudott repülni.
Most azonban a fáradtság ólomsúlya emésztette csontjait, hogy órákig nem is mozdult, nem is pihegett, csak ült a sarokban, kívül a világon, elveszve. Észre se vették.
Aztán egyszer csak felemelte fejét, s sötét szemei olyat láttak a levegőben, ami senki másnak nem volt ott. Felemelkedett, s bár maga az izzó kín volt minden mozdulata, egyszerre táncolni kezdett. Szép szárnyait kibontotta, s a súly, a fáradtság súlya beleolvadt csontjaiba, eggyé vált vele? Ő pedig táncolt, egy dallamra, mely csak neki szólt, s mind körülötte döbbenten nézték. Senki sem mozdult.
Gyönyörű tánc volt. Nehéz, irdatlan nehéz volt minden mozdulata, mégis kecses, légiesen könnyű. Szárnyalt, s aki csak látta, hirtelen egy pillanatra érteni kezdte. A fáradtság, a súly nem tűnt el. Éppen annak viselése volt, amitől a tánc eggyé lett a lánnyal, eggyé lett az élettel. Ő megértette, a dallam csak neki szól. S ha ő nem táncol rá, senki sem fog. Pedig azért szól, hogy vezesse őt? Hát elfogadta, táncolt. A többiek megbabonázva nézték. Hova lett a fáradtság? Mitől olyan gyönyörű a sápadt arc, a karikás szemek?
Volt, aki értette.
Mikor aztán a lány az utolsó lépés után összecsuklott, odament hozzá, leguggolt, kitapintotta a pulzusát, majd karjaiba emelte és hazavitte.
Senki nem kérdezett semmit.
