Folyékony kristály a levegő, lecsapódik a fák levelén, lecsöppen a földre. Fénytócsák táncolnak a betonon. Lehetőségektől terhes a szél, remeg minden az eljövendőtől. Ma még minden lehetséges.
Eleven, lüktető szíve a valóságnak a Nap, ahogy az ég peremén folyik belőle az éltető fény, kristály sugarakkal. Merítek a levegőből, s megfürdetem arcom tenyeremben. Kortyolok belőle ? íze, akár az álomé. Hirtelen sírva fakadok.
Fénycsöppek hullanak szememből, szikrázva, ragyogón. A földön beleolvadnak a fénytócsákba. Aztán fölnevetek, s hangom messze száll a csillogástól terhes levegőben.
Vibrál körülöttem minden ebben a furcsa áramlásban, s én kitárt karokkal pörögni kezdek. Milyen furcsa! A világ egy helyben marad...
Aztán a földre hullok, mint elhullajtott madártoll, minden olyan lassú, és hátamon fekve az eget nézem. Kék. Tiszta. Ígéret van benne, és lehetőség.
Igen, ma minden megtörténhet.
A következő pillanatban már újra a lábamon állok, s a köröttem szétcsorduló fényt nézem. Egyre csak árad, folyik a Napból, de sose fog elfogyni? Újra megmerítem benn két kezem, s tenyerem fénylik e szikrázó folyadéktól. Óvatosan tartom, s lassan megszilárdul. Mielőtt azonban ez megtörténne, vigyázva alakítani kezdem, formát adok neki. Most szív alakú, most madár, most gömb. Most emberarca van. Tiszta, boldog fényt sugároz szeme, súlytalan fény maga is.
Most Isten arca, Jézusé, most az enyém.
Majd szertefoszlik a látomás, s én ott állok az őszi fényben, ködtől csillogó ujjaim az ég felé tárva. Ám mindez már nem számít. Az ég az ígéret kékjében fürdik, s ma reggel minden megtörtént.
