Sötét szemében csillagok gyöngédsége fénylett. Szépsége csendes, fájdalmas szépség volt, nehéz és távoli, mint muzsikaszó messzi tengerek partján. Arcán azok nyugodt mosolya, akik tudják, nem a saját helyükön, nem a saját idejükben hívta őket életre a sors, ám vállalják, mit feladatul kaptak; s a terhek nemhogy összetörnék őket, de néma erejüket adják. Egy halott nép gyönyörű gyermeke, kinek élnie kell, mert élnie adatott.
Az ember azt hiszi, tudja, mi az a magány. Ó, hát nem borzasztó egyedül nézni, hogy a világ él, virágzik, jól érzi magát? De vajon milyen lehet, ha nincs is valójában senki, senki más széles e világon...
Végtelen éjszakákon át hallgatni a világ lélegzetét, s a csillagokkal beszélgetni... Az ember végül a csillagok dúdolta csöndes dallamra táncolva jár, s szeme sötét lesz, mint az éjt tükröző tiszta tó. Az ember szíve végül megtelik csönddel, s ha ritkán megszólal, hangja kristályvizű hegyi patakok zenéjével cseng. Az ember végül nem kérdez többé ? amire tudja a választ, miért kérdezné? Amire nem, miért akarná tudni? S mikor szíve végül teljesen eltelik a magánnyal, s nem kérdezi többé, ?miért??, csak elfogadja ? akkor megadatik a csoda, s társakra talál.
Az ember nem tudja, mennyit ér. Végtelen időkig kergeti önmagát, s mikor végül megleli, rettenve riad vissza. Ám ha egyszer megszűnik keresni az elérhetetlent, eljön az idő, mikor ott találja magát szemközt vele, s akkor már nincs egyedül. Akkor döbben csak rá saját értékére, mikor egy nap új nevet kap valakitől: Ajándék.
Sötét szemében távoli napok fénye rejlett, s az eljövendő ígérete. Magányosan járt, s szép volt, akár a csendes eső. Egy ködös nap reggelén azonban az unásig ismert utak új irányba vitték, s léptének halk nesze idegen fák hullott lombja közt hangzott fel. Délre a nap kisütött, s ő egy tisztáson találta magát. Emberek közt. Az elsők voltak ezer éve, akiket látott. Az elsők születése óta... Mosollyal, némán üdvözölték, s ő viszonozta köszöntésüket. Ismerte őket, a kezdetek óta. A kis csoporthoz lépett, megfogta egyikük kezét, szemébe nézett, s az örvénylő tükör mélyén megpillantotta önmagát:
Sötét szemében csillagok gyöngédsége fénylett, hajában hold ezüstje csillant, mosolya a nap ajándéka volt...
Nem nézett körbe, de tudta, olyanok mind, mint önmaga, kit már nem keresett ? így megtalálhatott. Társa, barátja mind. Hazaért.
A férfi ajkához emelte kezét, gyöngéden megcsókolta, s halkan így szólt ? Légy üdvöz, Ajándék.
|
