Az igazak álmát alszod. Kisimult arcodon nem tükröződik fájdalom, gond, szomorúság. Elnézem, ahogy oldalad békés, nyugodt ritmusban emelkedik, süllyed. Emelkedik. Süllyed. Kisimítanám a hajad a homlokodból, de félek, felébresztenélek. Hát csak nézlek, bámulattal, mert nem hiszem, hogy nekem jutott volna valaha is ilyen nyugodt, igaz álom. És nézlek vágyakozva, hisz nem merek hozzád érni, nem merek még lopva csókot lehelni az arcodra sem.
Engem persze messze kerül az álom. Hogy is alhatnék, mikor itt lehetek veled, mikor nézhetem a csodát, hogy kinyújtott kezemmel meg is érinthetnélek... De nem merlek. Hogy is alhatnék, mikor agyamban lázas gondolatok kergetik egymást, elképzelem, ahogy reggel homlokodra könnyű csókot lehelve ébresztelek, elképzelem, ahogy megvallom neked érzéseimet, ezer és egy módon... Aztán eszembe jut, mi lesz, ha felriadsz a tekintetemtől, bármitől, s észreveszed, hogy figyellek - az most fel se merül bennem, hogy aki így alszik, nem ébred fel egykönnyen -, s visszafekszem párnámra, úgy teszek, mintha aludnék. Szívem ugyan hevesen ver - ugye nem ébredsz fel a robajra? -, lassan, észrevétlenül mégis elnyom az álom.
De te, ki oly nyugodtan alszol, nekem nem hagysz nyugtot, még itt sem - az ezeregy frappáns, mégis őszinte, kifinomult és szívhezszóló vallomás után, melyekről fantáziáltam, itt egy ezerkettedik. Ez sokkal valóságosabb, kimondottan földhözragadt. Zavarban vagyok, izzad a tenyerem, keresem a szavakat. Hebegek és habogok, alig merek a szemedbe nézni, végül sután kibököm, hogy 'tetszel nekem', és érzem, ég az arcom, vörösebb lehetek a pipacsnál. A teljes megszégyenüléstől az ébredés ment meg. És mégis, mégis, valami azt mondja bennem, ha nem ébredek fel, ha álmomban választ adsz ügyetlen vallomásomra, tudnám, a valóságban hogy érzel irántam. Arcodat nézem megint, lehunyt szemeid mögött keresem hiábavalóan válaszomat.
Aztán eljön a reggel - én néha alszom álomtalanul, néha felébredek, s elérhetetlen közelségedben gyönyörködöm -, s megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal érzem, hogy képtelen leszek bármi közepesen is fontosat szóba hozni előtted. Végig abba kapaszkodom, hogy majd mikor elbúcsúzunk, ott, abban a pillanatban, talán két másodperccel azelőtt, hogy becsukódna a busz, vagy akármi ajtaja, ami messze visz, majd ott és akkor. Ott és akkor képtelen vagyok bármit mondani. Aztán a búcsúpuszi pillanata - az utolsó lehetőség, hogy bátran ostobaságot kövessek el, és mélységes zavarba hozzam mindkettőnket. Mire észbekapok, arcomon érzem ajkaid nyomát, mosolyogva (belül valami kimondhatatlan félelem és fájdalom) búcsút intek, és mindörökre gyáván elindulok a Duna felé.
|
