Egyszer az Idő Folyama egymás mellé sodort két buborékvilágot, két embert. Kavargó szivárványszínűek voltak, tarkán ragyogtak, szikráztak a napsütésben. Egymásra néztek, s magukat látták. Ellenállhatatlan vágy fogta el őket, hogy megismerjék a másikat, legapróbb rezdüléséig ? hogy megismerjék önmagukat. De mindketten tudták, hogy sosem fogják meglátni a világot, ami a felszín alatt rejlik ? tudták, sohasem adnák oda önmagukat.
Mindez nem számított. Szerették a másikban magukat és szerették magukban a másikat. Önzőek voltak, az önzés legfelsőbb fokáig ? mindent megadtak volna a másiknak, akiben ők maguk éltek.
Egy éjjel egyiküknek (a nőnek) eszébe jutott egy történet, egy mítosz az emberről. Nem emlékezett már rá, honnan ismerte. A történet így szólt: ?A világ kezdetén az ember kerek egész volt. Ám az istenek büntetésképp kettévágták, férfira és nőre. Azóta minden ember kétségbeesetten keresi a másik felét...? Nem merte hinni.
S a két buborék táncolt a vízen, míg mellettük tovafolytak az ismeretlen partok. Nem számított semmi. Pár pillanatra, pár furcsa, alig létező töredékpillanatra meg-megnyíltak egymás előtt, odaadták magukat; öntudatlanul, önkéntelenül. Olyankor a két világ eggyé olvadt, s a buborékok köré virágszirmok peregtek a vízbe. Olyankor a Folyó megállt, s nem vitte őket tovább, míg újra szét nem váltak. Minden egyes pillanattöredék az örökkévalóságig tartott. Nem voltak tudatában, de boldogok voltak.
Eddig a történet. Hogy meddig táncoltak a napfényben, míg a Folyó el nem sodorta őket egymástól, hogy így történt-e, vagy sikerült-e eljutniuk együtt a vízesésig, hogy valóra váltsák álmukat, s repüljenek ? nem tudja senki. Ahogy azt sem, hogy végül megtalálták-e egymást, önmagukat, vagy egyedül haltak meg ők is, mint oly sok buborékember az Idő Folyamán.
