Mit sokáig nem értettél,
Mert maga az élő fájdalom:
De most hogy feledhetnéd
A sirályok bús énekét?
Fehér városokat láttál,
Ikertornyát Napnak s Holdnak;
Álmodban egy völgyben jártál,
S azt nevezted otthonodnak;
S tudod, többé sose jön már
Aranyerdőre új tavasz,
Mégis, a föld még visszahív,
S e másik táj nem nyújt vigaszt.
A sirály sír: a sors mostoha;
Még tán visszamennél, de nincs hova.
Álmodban fivéred láttad,
Ki sokezer éve már halott;
Őt a sorsa erre szánta,
Bár ő is választhatott.
S nem tudod, hogyan élhetsz
E fájdalommal lelkeden,
Hisz leányod is emberré lett,
S nem látod viszont sosem.
A halandóknak búcsúzni kell,
A sirály is erről énekel.
De miért?! Az Egyetlen így rendelte:
Lánggal égjen Ember lelke,
A Dalba új mintát hozzon,
A Világhoz ne tartozzon.
S Ilúvatar Ajándéka,
A Halál, bizony csábít néha,
Mert sokat láttál és szerettél,
De túl sokat elvesztettél.
S van még, amit nem értesz:
Emberlélek mivé lesz?
S miért kell örökre elválni
Embereknek s Tündéknek?
E halhatatlan partokon,
Hisz halandó madár,
Sirály sohasem dalol.
De lelked félig ember,
S jól tudja, mi a bánat ?
Hát benned sír valahol.
