Mindig a tükör túlfelén.
A távolság ha szólított,
Mindig boldogan mentem én.
De egy szempár, ha néz, s lelkembe lát,
Úgy maradnék veled, jóbarát.
Ha sírtam én,
Nem a te válladon.
Ha kerültem,
Úgy is jött fájdalom.
S ha félek is, azt még tudom,
Melletted tarthat a bizalom.
De a mélység, ha hív, már nem hiszem,
Hogy szárnyat növeszthet még szívem,
Hogy lesz majd angyal, ki felemel;
Én halkan, a sötétben múlok el.
Azt ígéred, ez nem lehet.
De tudod-e, mit rejt a szemed?
Ám adjál nekem egy holnapot,
S a lángból fényt kovácsolok,
Eleven, fehér, tiszta tüzet,
S hogy szeretlek, üzeni majd neked.
De a boldogság, ha közel is ér,
Szemed mélységeiből kísér,
S nem lesz enyém már sohasem,
Míg átzuhanok az üvegen.
