Távol és régen,
Mint hajnal az égen,
S kiből nem őrzök mást,
Csak hajadnak illatát,
Mondd, élnél-e most,
E vad vidéken,
S dalolnád-e az ölés dalát?
Fognál-e fegyvert fehér kezedbe,
Mi simogatni s adni tanult csak;
Járnád-e ösvényeit a rengeteg vadonnak;
Követnél-e istent,
Vagy lennél hitetlen;
Szeretnél-e férfit,
Vagy élnél magadnak;
S megmaradnál-e szelíd hitedben?
Anyám, mondd,
Szülnél-e gyermeket,
Hogy taníthasd: ?Így ölj, ezek a fegyverek...?;
És nevelnéd-e szívre s szóra,
Mint engem régen, a jóra;
Adnál-e tőrt s pajzsot kezébe,
S tennél-e mindent, mit meg lehet,
Hogy álmait váltsa majd valóra?
S ha egyszer a férfi,
Ki gyermekednek apja,
Elmenne, itt hagyna
Végzetét keresve,
Bár forrón szeretne,
Várnál-e hűn,
Míg ezer mérföldre és napra
Újra magához ölelne egy este?
Anyám, élnél-e itt,
Hol ha nem ölsz, téged ölnek,
Hol félsz és mások félnek tőled,
Hol már a Nap fénye sem
Elég, hogy szűnjön a félelem;
Anyám, ki életemet adtad,
Már nem kérdezek többet,
Csak azt: élnéd-e az életem?
