ha sudár fenyőfa lennék
aranyló gyanta lenne a könnyem
vagy lennék rezgő lombú nyír
ezüsttel játszó levelű
harmatot könnyező
lennék a Hold
felhőbe rejteném az arcom
vagy ablak lennék
függönyt húznék magam elé
rengő erdő vadjaként
a sűrűben senki se látna
hozzám se érne
nem tudná hogy fáj
nem tudná senki
összetört egy tükör
nem látom magamat
pedig a szemedbe nézek
nem látlak téged se
megrepedt a tükör
nem látod hogy fáj
pedig ott van a szemedben
miért nevetsz
hiszen fáj te is tudod
tudnod kéne
miért nevetsz
összetört az ég
kő hullott a tóba
összetört az ég
napfényszilánkok
a szemem
jaj megsebezte
elolvadt az arcom
gyöngyök a könnyeim
a tükörbe hullanak
kikacag az ég is
látod kegyetlen
nincs hová bújnom
kikacag a szél
nevetve a hajamba túr
virág- és boldogságillat
minden engem kacag
rám nevetnek a hullámok
a gyöngyök is
a tükörcserepek
Hát nem látja senki?
Meghalok.
Megdicsérték a ruhámat.
Mosolyogva megköszöntem.
Udvariasan csevegtünk közben,
És mosolyogtunk párat.
Meséltek egy történetet,
S én halkan felnevettem.
Megbeszéltük, milyen volt az idő kedden,
És hogy egy ismerőssel mi történhetett.
Megköszöntem: mind jól vagyunk.
A terveinkről is beszéltünk,
Arról, hogy miket remélünk,
És nevettünk-mosolyogtunk.
Mindig udvariasan,
Hisz minden rendben van.
Úgy hiszem, te se tudod,
Hova tűnt a fény a szemünkből.
Én már nem láttam, de minden
szürke volt.
