Papirusz a bőröm, és jaj!
Sikolt az érintésre, mely fáj,
Mint írás a papirusznak;
S homlokomra hieroglifákat fest a láz.
Sivatag izzó katlana, déli Nap tüze
Éget belülről, és hiába őrzöm,
Akár a piramisok, kincsemet legbelül,
A szfinx csak kérdez, s én nem tudom a választ;
S a láz elemészti szívem s agyvelőm.
Ízisz, teremtő anyám, óvj meg,
Bocsásd el tőlem e kínzó tüzet,
Hogy mint madárnak a Nílus deltáján,
Hadd legyen részem végre enyhület,
S hadd legyen még hazám e völgy, e fény.
Nincs még készen végső nyughelyem,
Még nem vár faragott szolgálók sora,
Még nem vált el egymástól két lelkem,
Nincs még orvosom, ki bebalzsamozza testem,
S e nélkül lelkem elvész örökre.
Ó, hát ne még, ne múljon el!
Csoda-tekintetű szfinx, még meglelem a választ,
Mit papok és fáraók kerestek hiába,
Hisz homlokomon az Ankh, a szent jel,
Én élni fogok örökké; ha máshol nem,
Hát isten-anyám, Ízisz, szívedben.
