Velőig hasító kínt,
Hogy vérből rózsát faragjak,
Hogy könnyből kristályt verjek,
Hogy szép legyen másnak és enyhülés,
Mi nekem halálom.
S adj nyugodt órát, s csendet,
Hogy végbevigyem a csodát,
Hogy Káoszt teremtsek s Rendet,
Hogy bennem éljen az egész világ,
Hogy legyen hová feljegyeznem,
Mily szép is volt szenvednem.
S ne adj sose megnyugvást,
Sodorj mindörökre tovább,
Mert partot sosem érhetek
E végtelen-keserű jaj-óceánon,
Hisz az maga lenne a halál,
Mert békében nem éghetek.
S add meg majd, légy kegyes,
Azt, minek tüzében elég minden lélegzetem,
Az örök lángot, a szent lobogást,
S hogy még legyen száz életem,
Mert kevés ezer év is sírni,
Ha a könnyből gyémánt terem.
