Mi tartson vissza, ha úgyis halni kell?!
Mert mondd hát, mennyit ér az élet,
Ha új és új jön, soha nem ér véget?
Fontos vagy most, nagyon kellesz nekem.
Mégse... mégsem adnám ezt az egy életem,
Pedig lesz még, jön még, éppen elég másik,
S így nem kéne várnom, hogy hajam kihull, fogam vásik,
Újra gyermekként kezdeném, üdén, frissen ?
De tudod, mi megéri a Semmit, olyan nincsen.
Kérded: mi hát e Semmi, mit úgy félek?
Nagy sötét űr, ha véget ér az élet,
Mikor se fény, se meleg, se tér, se idő nincs veled,
S rettegve számolgatod a nemlétező perceket;
S ne mondd, hogy még sosem érezted vagy láttad,
Mert beléd bújik akkor is, mikor szerelmed lángja fárad,
S megragadja szíved, ha egyszer kihuny az a tűz,
S a hideg izzás szenvedni a Pokol legaljába űz;
És bizony, ha reggel keserű szájízzel ébredsz,
Hát a Semmiben jártál éjszaka, s örülj, hogy élhetsz,
Mert megmentett a nap arcodba hulló fénye,
A minden éjjel halálba indulók utolsó reménye,
Mert megmentett egy csendes érintés, szerelmed keze,
Mert visszarántott a világba az egyetlen való: békés lélegzete.
