Csak azt tudom, árulóm volt a remegés.
De Istenre! A színre nem emlékszem...
Csak hogy ragyogott... S a gyilkos szívverés,
Ezerszer árulóm, nem hagyott szólni ?
Így legyek költő! Hát mit érnek a szavak?!
És mit érek én, ha félek rád gondolni...?
S ha megteszem, hát mennyi időm marad,
Míg erőm elszáll és arcomba fut a vér,
S feledem azt is, hol vagyok;
Míg neved örök imádságként ajkamra visszatér,
S lelkemben már csak szemed tüze ragyog?
Ez hát az ára. Tudja jól mind, ki napba néz,
Az áldott fény örök vaksága lehet;
Bár lelkéből többé soha ki nem vész...
Ám én nem tudtam, hogy Napom lesz szemed.
