Végül lehunyom a szemem. Megadom magam. Furcsán kitisztul minden, élesen tudatában vagyok saját ? végéhez közelítő ? létezésemnek. Egy film kezd peregni a szemem előtt, tisztán, élesen. Minden kockája fájdalmasan ismerős, a film maga fájdalmasan rövid.
Aztán érzem, ahogy a szívem feladja. Utolsót dobban, majd csönd. Hát vége, gondolom. De nem.
Sötétség.
Ez nem az a sötétség, amit mindenki ismer, ami a fény hiánya. Nem. Ez maga a semmi. Én is semmi vagyok, mégis valahogy különböző a körülöttem levőtől. Nem értem, de elfogadom. Furcsa ez a létezés. Már ha ez létezés egyáltalán.
Elindulok. Néhány lépést teszek előre, bár itt nincs már ?lépés?. Valamit látok magam előtt.
Fény. Közeledem felé.
Ez nem az a fény, amit mindenki ismer. Nem. Ez maga a minden. Felismerem az alagutat. Rájövök, hogy visszafordulhatok. Ha képes vagyok elszakadni a Fénytől. Ha képes vagyok visszatérni a Sötétbe. A földi létbe... De köt az idő, még itt is, az időtlenségben. Bár nem mozdulok, az alagút vége egyre közeledik. Hirtelen megértem, miért. Én ugyan bármikor visszatérhetek, de a test, amit magam mögött hagytam, már nem sokáig képes visszafogadni. Döntenem kell.
A Fény, a Minden, az Örökkévalóság? Vagy a Sötétség, a rövid földi élet, melynek előbb-utóbb úgyis vége?
Elkezdek visszafele tapogatódzni. Meg kell találnom a kaput! Oly keveset éltem, oly sok minden várt még rám, nem szabad, hogy vége legyen! Rettegek, nehogy késő legyen. Kinek kell az Örök Fény, ha még valaki odaát vár rám?!
Megtalálom a kaput. Kinyitom. Látom a világot, látom magamat, látok egy alakot, amint fölém hajol. Nézi, élek-e még. Érzem az aggodalmát, a kimondhatatlan rettegést, hogy talán már nem. Döntök.
Igen, megéri visszamenni. Amíg van, aki vár rám... Átlépek a kapun. Tudom, mi fogad majd.
Sötétség.
De többé nem félek a sötéttől.
