Elz 1 6 1 2 ... 15  Utolsó


Gemini


Először a madarak csicsergése jutott el a tudatáig. Azután a napsugár simogató érintése, a nyitott ablakon bezúduló virágillat, az ölelő karok. Még pár pillanatig nem mozdult, élvezte a félálom édes bódulatát. Eszébe jutott az előző este, a séta, az órákon át tartó, csapongó beszélgetés; a megértés, az összetartozás tudata. Az érzés: mellette otthon vagyok. Szokatlan, részegítő, felkavaró. A könnyek - a boldogság könnyei -, a csókok édes íze. A rátalálás érzése, a tudat, hogy nem kell tovább keresnie - hogy nincsen többé egyedül. Végül kinyitotta szemét, a szintén ébredező kedvesre mosolygott, és megcsókolta. Ma kezdődött élete hátralevő része - és már tudta, hogy van értelme.

A madarak hangjára ébredt. Nyitva maradt az ablak, gondolta, azért ilyen hangosak. A nap is sütött, s ő lerúgta magáról a túl meleggé vált takarót. Érezte a másik közelségét, de a szemét még nem nyitotta ki; nem készült még fel teljesen az ébrenlétre. Az álom menedéke már messze szállt, s eszébe jutott az előző este. Sétáltak, beszélgettek - mintha öröktől ismerték volna egymást, mintha az örökkévalóság két végéből egymásra találtak volna egy pillanatra, ami akár egy életig is tarthat. Felkavaró érzés volt - boldog, fájdalmas, félelemmel teli. De a könnyek visszarántották a valóságba, s szintúgy a csókok. Mégis, a félelem, a fájdalom ott maradt figyelőn a felszín alatt, megmérgezve minden pillanatot. Végül nem maradt más, elengedte magát teljesen, kikapcsolt minden tudatos gondolatot, készen arra, hogy később megfizesse az árát. Talán még nem jött el az a perc, gondolta, ahogy kinyitotta a szemét, s pillantása találkozott a kedvesével. A csók rövid volt, de édes, és talán elég ahhoz, hogy elkezdje ezt a napot is. De ha nem - legalább ennyivel tartozott.
A napok pillanatként múltak, akár egy boldog álom. A tervek, a megvalósulás, az együtt töltött órák és percek nem váltak szét, hanem egybefolytak egy szivárványszín, lebegő érzéssé, ami összekötött tegnapot, mát és holnapot. Soha nem létezett más, csak ez; soha nem is fog. Néha, ha mégis eszébe jutott a múlt, halványan olyan érzése támadt, mintha valahol egy törés lenne, mintha a jelen nem következne a régi múltból - de az úgyis oly távoli volt, oly jelentéktelen, hogy semmit se számított már. A fájdalommal teli volt helyett az számított, ami van, s ami még lehet; ez kötötte le.
A napok egybefolytak. Valamennyire követte múlásukat, de egyik úgy telt el, mint a másik, s egyik sem hozott megváltást. Mikor engedte magát emlékezni, halványan tudatában volt egy törésnek, egy döntésnek, ami mindent megváltoztatott - és egyszerre tudta, hogy hibázott, és hogy nem volt választása. Néha azt hitte, megőrült, néha túlcsordulóan boldog volt, néha teljesen elkeseredett. De azzal mindig tisztában volt, hogy milyen felelősséget vállalt, és eszerint élte napjait. Saját kárán tanulta meg, hogy mindennek ára van, s már hideg fejjel tudta mérlegelni, mi az, ami még megéri neki. De a becsületét nem adta fel - és szerette szívéből, akit szeretnie adatott.
Nehéz volt a jövőre gondolnia. Álomszerű foszlányokat látott csak - család, gyerekek, boldogság, közös élet, érdekes, kihívást jelentő munka. Nem zavarta, hogy nem álltak össze, hiszen egy hónap is túl messze volt ahhoz, hogy tisztán lássa maga előtt, annyira eltöltötte a jelen. A jelen pedig nem változott, éppen ugyanolyan tökéletes volt amióta csak találkoztak. Néha feltűnt neki, hogy a tervek, amiket kovácsoltak, nem mindig, s csak igen ritkán időben, váltak valóra, de nem sietett sehová, s ami volt, éppen elég jó volt így is. A holnap sosem tűnt túl távolinak; s ha ma nem jutott mindenre idő, hát holnap majd bőven akad. Abba sose gondolt bele, hogy a holnap valójában sose jön el.
Nem gondolt a jövőre. Nem volt egyszerű, de lassan komoly gyakorlatot gyűjtött, és tudta, csak ez segít megőrizni a józan eszét. Néha mégis csábította a szakadék, s ha belenézett, szürke holnapok néztek vissza rá, ahol teszi, amit tennie kell, mert egyszer, régen, ki tudja már, mikor, ezt vállalta fel. És néha, ha nem kapta el időben a tekintetét, meglátta magát a szürke holnapok közt, ahogy zuhan alá a mélybe, körülötte lángolnak az addig elfojtott érzelmek, s elpusztít mindent maga körül, amiért a szürke éveket vállalta. Olyankor tudta, egyszer még döntenie kell, s minél később jön el ez a nap, annál többe fog kerülni neki, akár így, akár úgy. Hogy folytathassa, mégis el kellett ezt felejtenie újra és újra, s egyre magasabb volt az ár. Aztán egy nap rájött.
Ahogy a tervek (mégis?) megvalósultak, valami lassan változott. Ő volt, a másik, vagy kettejük közt valami? Nem tudta volna megmondani. Eleinte nem is igen törődött vele, egy legyintéssel elintézte, de az érzés egyre erősebben tért vissza, lassan szinte egyfolytában a gondolatai mögött bujkált. Mégis, ha megpróbálta elővenni, hogy megvizsgálja, elillant, eltűnt, mintha sose lett volna. Néha furcsa álmokat látott, melyekre reggel csak homályosan emlékezett, s valahogy mindig ugyanaz a szó jutott eszébe: törés.
Ahogy a tervek valóra váltak, a félelem helyét bizonytalanság és enyhe bűntudat vette át. Talán éppen saját kétkedése hiúsítja meg az álmait? Talán most jött el a döntés pillanata, ahol minden eldől egyszer, s mindenkorra, ahonnan nincs többé visszaút. Késznek érezte magát rá - úgy vélte, képes felmérni a lehetőségeket, és vállalni a felelősséget. Mégse látta sehol az életét megváltoztató kérdést, melyre felelnie kell. Ismét összezavarodott, de makacsul őrizte belül elszántságát, hogy ha kell, választani tudjon.
Álmos reggel volt. A nap is még fehér ködbe burkolódzott, mintha nem akaródzna neki se felkelni, de amit muszáj, azt muszáj. Az ablakból saját képe nézett vissza rá, álmosan, kávéval a kézben. Aztán észrevette az üvegen végigszaladó repedést, ami az éjjel kerülhetett oda, s az üveg túloldalán az oly jól ismert, oly megfejthetetlen arcot. Törés?
Álmos reggel volt. Mégis, valami furcsa várakozással a szívében ébredt, feszült várakozással, melyet nem tudott tompítani a kinti köd. Ahogy az ablakot nézte, észrevette a tükörképén végigfutó repedést az üvegen, s mögötte a másik arcot, mely mintha az álmaiból nézett volna rá. Törés?
Akkor rájött, hogy mi volt a nyaggató érzés, hogy mi nem stimmelt. Rájött, hogy hibázott, hogy valójában nem ide tartozott, hogy bár minden olyan volt, mint egy álom, de ez nem az ő álma volt. Rámosolygott az arcra az ablakban, majd sarkon fordult, és pakolni kezdett.
Akkor rájött, hogy amivel tartozott, már megfizette, és most szabadon dönthet. Rájött, hogy eljött az ideje, hogy a saját életét élje, ahogy neki jó, és hogy másoknak is ez lesz a legjobb. Szívéről legördült a kő, ahogy végre szabadon lélegzett. Igen, így lesz a legjobb. Ő nem ide tartozik. Ahogy újra az ablakra nézett, a törés nem volt sehol, csak a tükörképe mosolygott vissza rá. Sarkon fordult, és pakolni kezdett.
bori.vekony@gmail.com  | CPS Portal Engine

©2019 4WAY