Varázslat.
Bűvölten állt ott, elveszve annak a leírhatatlan, megfejthetetlen tekintetnek a mélységeiben. Azok a szemek! Gyönyörűek voltak, s valami mély, ősi fény sötétlett bennük. Szürkék voltak, mint a tenger, mint a felhős ég, mint napkelte előtt a hajnal ? s akár az eleven napsugár, arany csík ragyogott belsejükben. Ám mindez semmi volt ahhoz az ellenállhatatlan erőhöz képest, mellyel a szembogarak sodorták maguk felé. Feneketlen kút, csillagtalan éjjel, örvénylő sötétség... Átvillant rajta: hagynom kell, hogy az örvény lehúzzon, a legmélyén menekülhetek csak... Még egyensúlyozott pár pillanatig a szakadék peremén, majd úgy döntött, nincsen, sose volt, és sohasem lesz semmi az életben, ami felérne azzal a pár pillanattal, míg zuhan. Csak egy lépést kellett tennie.
Elnyelte a sötétség.
Fiatal lány táncolt a csillagok alatt egy dombtetőn. Könnyű fátylak fedték csak testét ? fénylő, áttetsző anyagból, akár a holdvilág. A völgyben fények pislákoltak, s mulatság hangjai szűrődtek fel. Gondosan kizárta elméjéből, bár nem volt könnyű nem törődnie vele. Az otthona, a családja, a barátai... Most viszont csak táncolt, hosszú haja szétterült mögötte, s ahogy énekelni kezdett, megjelent felette a hold. Tánca utolsó lépeseként térdre esett, kezét-arcát az égnek emelte, s egy szót kiáltott az éjszakába.
Ahogy lassan lehajtotta fejét, karjai a levegőben maradtak, s széttárt ujjai közt olvadt holdfény csorgott a földre. Ott aztán emberi formát öltve megszilárdult, s a fénylő férfialak mélyen zengő hangján így szólt hozzá:
? Légy üdvöz, mert tiéd az éjszaka!
A fiatal boszorkány felemelte fejét (fátylai feketék voltak, akár az ég felette), tiszta tekintetében csillagfény ragyogott.
? Csak vendéged vagyok, uram! ? válaszolta a rítusnak megfelelően.
A fényből szőtt alak halkan felsóhajtott, s gyöngéd aggodalommal mérte végig a lányt. Fiatal volt, nagyon fiatal, egy jólelkű, kedves teremtés, ám tekintete mélyén elszánt tűz lobogott.
? Gondold meg jól, lányom, mert vissza nem jöhetsz ? még remélte, hogy meg tudja győzni, maradjon. ? S amit láttál, éppúgy lehet messzi jövő, távoli múlt, mint a jelen... Akkor pedig hiába hagytad itt az otthonodat, az egész világodat. Gondold meg jól! ? látta az izzást a szempár mélyén, s tudta jól, hiába minden szava. Mégis, meg kellett próbálnia.
? Megyek ? mondta a lány határozottan, bár tekintete valahová a férfi mögé szegeződött, s büszke volt magára, hogy nem remegett meg hangja. ? Mennem kell.
Újabb sóhaj.
? Hát megéri ez? ? kérdezte a férfi halkan, inkább csak magától. ? Itt nem tudsz boldog lenni?
? Mennem kell ? ismételte konokul a lány, ám belülről reszketett; félt, hogy elszántsága egy pillanat alatt tovaszáll. Hisz annyira szeretett itt! Mégis... mégis újra fellángolt lelkében a vágy, s tudta, nincs maradása. Innen nem volt már visszaút. Közölhette volna ugyan a megidézett lénnyel, hogy mégsem tart igényt segítségére, és semmi kára nem származott volna belőle ? ám mindenét, egész hajdanvolt életét odaadta, eldobta, hogy most itt lehessen. Nem volt visszaút.
? Áldásod kérem ? hajtott ismét fejet a hatalmas lény előtt, s döbbenten érezte, hogy minden ízében reszket.
? Menj hát ? tette homlokára kezét a férfi, ? s kísérjen mindenütt áldásom! Találd meg, mi után kutatsz, s légy mindig boldog! Ragyogj napsugárként az emberek szívében, s légy jó hozzájuk, hogy ők is jók legyenek hozzád! És soha, soha ne bánd meg az árat, melyet a vakszerencse egy lehetőségéért fizetsz... ? zengő hangja egészen elhalkult, s fénylő kezéből fénypászmák futottak végig a lány testén. ? Most menj! És vesd le a múltat...
? Nem, azt nem, azt nem lehet...! ? a lány ugrott volna fel, kétségbeesetten tiltakozva, hisz ezt eddig nem tudta, nem mondta neki senki: otthona, egész világa mellett múltját is hátra kell hagynia. És emlékek nélkül ugyan hogyan lelhetné meg, akit keres...? Ám a pászmák érintése nyomán maga is elvesztette szilárd valóját, s kecses fénysugárként emelkedett a magasba a távoli csillagok felé. Már nem volt visszaút.
Elnyelte a sötétség. A domb felett csak a csillagok ragyogtak éppen úgy, mint bármely más tiszta éjjelen.
? Olyan furcsát álmodtam ? motyogta a lány félig még az álom birodalmában. ? Még hogy én, boszorkány...! S hogy eldobjak mindent egy szempárért, egy férfiért, akit még csak nem is ismerek... Ráadásul én nem is úgy nézek ki... ? zavartan elhallhatott, ahogy a fiú mellette karjaiba vonta, s szerelmesen cirógatni kezdte. Pedig álmában teljes bizonyossággal tudta, hogy az ő... Nem, ostoba álom csak az egész. Neki sose volt ilyen ereje. ?...az árat, melyet a vakszerencse egy lehetőségéért fizetsz...? Ugyan, ostobaság az egész. Csak egy álom...
Közben a fiú felé fordult, csókot lehelt arcára, s egy pillanatra elmerült tekintetében. Az egész világért sem hagyná itt... Gyönyörű a szemed, gondolta. Valami mély, ősi fény sötétlik benne; szürke, mint a tenger, mint a felhős ég, mint napkelte előtt a hajnal. S akár az eleven napsugár, arany csík ragyog a belsejében? Szemednek bogara pedig úgy húz magába, mint feneketlen kút, csillagtalan éjjel, örvénylő sötétség? És semmi, semmi nincs, ami felérne a zuhanással.
|
