? Szépek vagytok, kétségtelen ? bólintott a Boszorkány, ? ám én már vén vagyok, és másfajta szépséget keresek. Amott a tükröm, ha belenéztek, tudni fogjátok, mit kérek tőletek segítségemért cserébe.
A Lázadó rögvest az ember nagyságú falitükörhöz lépett, s közben a Boszorkány felé fordulva hetykén megkérdezte:
? Ez az a tükör, amiben te vagy a legszebb, Boszorkány?
? Talán ? mosolygott az talányosan. ? Talán nem. Nézz hát bele, s mondd, szép vagy-e?
A Lázadó a tükör felé fordult, s bár egy pillanatra hátrahökkent, rögtön gúnyos mosoly ült ki arcára.
? Ugyan, Boszorkány, olcsó trükk ez. Hiszen nem is látszom a tükrödben!
? Így lenne? Kérlek, nézd meg jobban.
A Lázadó vállat vont, de újra a tükörhöz fordult. Ahogy tekintete a felszínt kémlelte, saját képmásának bármi jele után kutatva, mintha valami furcsa köd halványította volna el látását. Megrázta fejét ? tincsei zabolátlanul röpködtek körülötte ?, hunyorítva próbált tisztán látni. A köd lassan nagyjából az alakjának megfelelő helyet foglalta el, s ahogy hitetlenül nézte, egyre emberibb alakot öltött. Végül ott volt vele szemben, saját köd-képmása, változó, furcsa lény. Arca örvénylő vonások kusza hálója, annyira volt állandó és nyugodt, mint tengerfelszín a viharban.
? Mit akarsz ezzel, Boszorkány? ? kérdezte a Lázadó, hangjában épp csak egy szemernyi félelemmel. ? Meg akarsz tán babonázni?
? És tán sikerülne, ha azt akarnám? Mondd, ugyan miért lenne rá szükségem, ha úgyis megteszitek, amit kérek tőletek? ? a Boszorkány szomorúan csóválta fejét.
? Vigyázz vele, Boszorkány ? figyelmeztette a Gyáva. ? Ne próbáld meg megbűvölni, különben velünk gyűlik meg a bajod!
A Boszorkány erre nem felelt.
A Lázadó azonban nem bírt elszakadni különös tükörképétől. ?Hogy érti vajon, hogy ha belenézünk, tudni fogjuk?? Hiszen nem látszik ebben semmi, csak ez a furcsa, alaktalan köd?? Nézte, nézte az arcokat, melyek az övével szemben váltották egymást, s valahogy mindet ismerősnek érezte. Egyiket se mondta volna sajátjának, de egyre határozottabban érezte, hozzá tartozik mind. Egy hirtelen mozdulattal elrántotta fejét, s a Boszorkány szemébe nézett.
? Mit mutat ez a tükör, Boszorkány? Mit csinál velem?
? Nem csinál az semmit, amit nem te csinálsz, gyermekem. S hogy mit mutat...? Amit a tükrök mutatni szoktak. Téged.
? De hiszen nincs itt más, csak egy örvénylő alak ködből szőve, folyton változó arccal, vonásokkal. Ez nem én vagyok!
? Látom, élesen vág az eszed. Valóban, a tükör varázstükör. De hogy miben is áll varázsereje, hacsak rá nem jöttök, el nem árulhatom. De ennyit szívesen segítek: szépnek látod magad benne? Olyat hozzatok nekem, legyen az ember, állat, vagy akár csak egy halott tárgy, amit szépnek mutat ez a tükör. Most menjetek ? azzal a tükör elhalványult, s a szobára hideg csend ereszkedett. Ők fejet biccentettek a Boszorkány felé, majd kabátjukat szorosan összehúzva kiléptek az ajtón.
A kilencedik tavasz volt, és az asszonyok rettegve várták a napot, mikor a fekete vitorlák megjelennek a látóhatáron. A szerencse Úrnőjének templomából már hetek óta állandóan szállt fel a fehér, édes füst, ahogy az idős pap felajánlotta a szülők által odahordott áldozatokat. Ám ha az Úrnő bárkit is kegyébe fogadott, hát semmi jelét nem adta, s így a fiatalok vérmérsékletüknek megfelelően hol büszkén, egyenes derékkal, hol könnyek közt, remegve várták a napot, mikor eldől a sorsuk. Bármennyire is féltek azonban, egy sem volt köztük, ki kibújt volna kötelezettsége alól; egy sem viselte volna el a tudatot, hogy gyávasága miatt társait sodorja veszélybe.
Dél volt, a nap magasról tűzött a fejükre, de a piactéren várakozó ifjak hátán jéghideg veríték csordogált. Szépen, egyenes sorokban álltak, s várták az istenek ítéletét. Nem súgtak már újra és újra egymás fülébe bátorító szavakat; hol egymás mellett állt még két testvér, jóbarát, rokon, már csak kezük szorítása fejezte ki összetartozásukat. A lányok át meg átpillantottak a fiúkra, bátyjukat, pajtásukat, szeretőjüket keresve köztük, s a fiúk viszont ? de beletörődés is volt ezekben a tekintetekben, nem csak az a szilaj elszánás, amiről másnap a megmaradtak mesélni fognak. A fekete vitorlák reggel óta a kikötőben fodrozódtak a bágyadt szélben, a feketeruhás írnokok a piactér sarkában álltak, a város vezetőihez közel, de nem egészen mellettük, várván a sorsolás eredményére. Vezetőjük, egy magas, vöröses hajú alak idegen kiejtéssel, türelmetlenül sürgette a városiakat, akik még nem végezték be az isteneknek áldozást. Aztán elkezdődött.
Az első legény nyurga volt és ügyetlen, kamaszkorának abban a szakaszában, mikor az ember csupa kéz és láb és térd és könyök, és úgy fest, mint aki mindjárt összecsuklik. Könnyeit nyelve indult el az írnokok mellé, s pillantása rögtön a lányok soraira tapadt, azt az egyet kutatva, aki mindenkinél jobban remélte, hogy az ő neve nem kerül kihúzásra. Tudta, ettől a pillanattól kezdve mást kívánt a szívük: az övé, hogy legalább kedvese megmeneküljön, a lányé, hogy legalább osztozhasson a fiú sorsában?
Az első lány kicsiny, törékeny volt, nem annyira évei mintsem alkata okán. Büszkén, emelt fővel lépett ki a sorból, mit sem törődve a mellette feltörő szipogással. Egyenesen megállt az írnokok előtt, kezét hátrakulcsolta, lábát enyhe terpeszben megvetette, s egy fejbiccentéssel vette tudomásul végzetét. Árva volt, nem voltak testvérei sem, de sok barátja akadt, s papnőnek tanult.
A harmadik fiú tágra nyílt, hitetlen szemekkel botorkált a többiek mellé, arcán a teljes döbbenet kifejezése ült. Néhányszor megdörgölte szemét, mintha balszerencséjét, mint egy rossz álmot, elűzhetné magától, s ajkai néma fohászt mormoltak az összes istennek, aki hajlandó volt meghallgatni ? de úgy tűnt, egyik sem méltatta őt válaszra. Idegesen kisimított egy göndör tincset homlokából, majd kezével egy rongyot kezdett el gyűrögetni, mintha agyagot gyúrna simára ? fazekas volt.
A hetedik lány kisorsolása előtt furcsa, olajos volt a levegő, mint ha nyári vihar közeledne. A fiúk már megkönnyebbültek, tudták, ezúttal szerencséjük volt ? és a legközelebbi sorsolásra már túl idősek lesznek. Mégsem tudtak felszabadultan boldogok lenni, hiszen már tizenhárom társuk, testvérük, barátjuk, szerelmük, pajtásuk várta egyre nehezebb szívvel az indulást, és nemsokára csatlakozik hozzájuk a tizennegyedik is. A lányok között pedig éppen hogy tetejére hágott az aggodalom ? csak most még segítsen az Úrnő! Aztán lesz még idejük bőven sírni és eljárni a táncot a tüzek körül, melyek csak minden kilencedik évben gyulladnak ki a ciprusokkal koronázott hegytetőn. Azt a táncot mindenki csak egyszer járhatja el életében ? de amilyen furcsa ereje van a kétszer hét tűznek, jól is van ez így. Mindenki készült a táncra ? de tizennégyen sosem járhatják el. Erre gondoltak most a lányok, s szívükben acéllá keményedett az elhatározás, vagy nedves agyagként formálódott, vagy éppen faggyúgombóc módjára olvadt el, hogy ha őket sorsolják ki utolsónak, emelt fővel, könnyek nélkül viselik majd végzetüket. Végül is ki tudhatja, mit tartogatnak az istenek a tizennégynek?
Aztán már meg is történt, a nevet felolvasták, és mindenki csak állt döbbenten, mintha valami hiba történt volna. Persze, a névnek ott kellett lennie, hiszen a lány is ott állt a sorban. De azt nem akarhatták az istenek, hogy őt vigyék el! Azt senki sem akarhatta. De mielőtt még bárki mondhatott volna bármit ? és sokan már ajánlkoztak volna helyette, csak nem forgott a nyelvük hamuval teli szájukban ?, a lány már ott is állt a sorban, a többi tizenhárom szerencsétlennel együtt, kicsit remegő térdekkel, de büszkén felemelt fejjel, ahogy a király lányához illett. Szép volt, ahogy az anyja őelőtte, fényes szalmahaja csigákban omlott tejfehér, gömbölyű vállaira, szeme szürke volt, miként a tenger napnyugta után, tagjai karcsúak és hajlékonyak. Vonásai finom metszése nemessé tette arcát, az ész és megértés fénye ragyogott tekintetéből, s íves, telt szájának állandó mosolya valahogy most sem hagyta cserben. Nem nézett apjára, kinek arcán megállás nélkül patakzottak a könnyek, és igyekezett nem is gondolni rá, mi lesz most vele, hogy anyja után ő is itt hagyja, egyedül. Bár nem beszéltek róla, tudta, a tüzek tánca után nem sokkal a jósok kikérdezésével kiválasztott szomszéd király, vagy trónörökös asszonya lett volna belőle, s bár sosem jutott eszébe megkérdőjelezni sorsát és kötelességét, most mégis, a félelmen túl, hálát érzett az istenek iránt, amiért nem engedték meg, hogy ez történjék vele.
Az írnokok újra felolvasták a neveket, s a beállt halálos csöndben minden egyes név úgy hullott a földre, mint megannyi halálos ítélet. Nem tudta senki, mi is történik az elvitt ifjakkal, csak azt tudták, eddig még egyet sem láttak viszont közülük. Aztán az írnokok és a város vezetői egyetlen hang nélkül közösen új áldozatot mutattak be, s az egyenes, tiszta füst volt a jele, hogy az égiek rendben lévőnek találták a sorsolást. Nemsokára a tizennégy fiatal már a fekete vitorlák alatt várta, hogy a hajók kifussanak a kikötőből, s hogy örökre búcsút vegyenek az ismerős partoktól.
A hajók jó széllel haladtak az első pár napon. Ám az ötödik naplementekor vihar kerekedett, olyan erejű, hogy még a tapasztalt tengerészeket is megrémisztette. Egy sziget közelében jártak, egyik öblébe terveztek meghúzódni éjszakára, de a szél által felkorbácsolt hullámok úgy dobálták a hajókat, hogy félő volt, szilánkokká zúzódnak a parti sziklákon. Tenni mindenesetre nem tudtak se érte, se ellene semmit. Mire eljött a hajnal, a tenger tükörsima volt, a legkisebb szél sem borzolta, csak itt-ott törte meg felszínét egy-egy törött hajópalánk, evező, deszka. A szigetre nem jutott ki élő ember. Ám ha a tengeri szellemek tudták volna, hányan utaznak a hajókon, észrevették volna, hogy négy írnok és egy ifjú leány valahogy mégis elkerülte a többiek sorsát.
A Látnok láthatóan feszengett.
? Első próbálkozásra nem is rossz ? próbálta jobb kedvre deríteni a Gyáva. ? Nem hiszem, hogy ne találnánk valami megfelelőt négy-öt nekifutás alatt.
? Hát én aztán nem értem, hogy mondhatod, hogy ?elsőre nem rossz?, mikor fogalmunk sincs, mennyire jártunk közel vagy távol a céltól! ? morgott vissza a Látnok. ? De te is tudod, nem ez a fő bajom.
A Bolond felsóhajtott.
? Nem, nem menthettük volna meg a többieket is. Így is túl sokat kockáztatunk, hogy visszavisszük őt arra a szigetre, ahol pedig valószínűleg ugyanúgy el fog pusztulni, mint a társai, csak az ő halála nem lesz olyan gyors és kíméletes.
? De hát tartozunk neki ennyivel!
? Már hogy tartoznánk? ? rázta a fejét a Lázadó is, bekapcsolódván a vitába. ? Megmentettük az életét. És most visszavisszük oda, ahová tartozik, és még mindig lesz esélye rá, hogy megtalálja egy arra járó hajó, vagy megtetszik egy tengeri istennek, vagy akármi?
? De nem is őt sorsolták volna ki! ? a Látnok már szinte sírt.
A Gyáva döbbenten nézett három társára.
? Hogy érted azt, hogy nem őt sorsolták volna ki? ? kérdezte lassan, mint aki őszintén reméli, hogy csak rosszul hallott valamit.
? Ahogy mondom! Nem az ő nevét kellett volna kihúzniuk!
? De hát akkor hogyhogy?
? Én tehetek róla ? sóhajtott lemondóan a Lázadó. ? A király lánya szebb volt, mint bárki más a városban. És ha ismered a történetet, tudod, hogy pár nappal később úgyis meghalt volna egy szerencsétlen balesetben. Így aztán úgy gondoltam, úgy gondoltuk, hogy nem lenne túl?
? Engem hagyjál ki belőle ? morogta sötéten a Látnok. ? Én sosem egyeztem bele.
? ?szóval úgy gondoltuk a Bolonddal, hogy így talán nem lenne túl veszélyes, ha őt sorsolnák ki az egyik lány helyett, és őt hoznánk el, ahelyett, hogy egyszerűen a kisorsoltak közül kiválasztjuk a legszebbet ? fejezte be a Lázadó egy szuszra.
? Hihetetlen ? motyogta maga elé a Gyáva. ?És én erről miért nem tudtam?
? Nos, hát hirtelen merült fel az ötlet, és dönteni kellett, már nem volt idő megbeszélni? ? a Lázadó érezte, mennyire hamisan csengenek szavai, de remélte, egyelőre ennyi is elég lesz.
? És arra gondoltatok már, hogy azzal a másik lánnyal most mi lesz? ? a Látnok hangja fáradt, de őszintén aggodalmas volt. ? Úgy értem, azzal, aki megmenekült a kiválasztástól, és ezáltal a biztos haláltól. Tudom, hogy szörnyen hangzik, de nem szabad életben maradnia.
? Azt mondják, szeretője volt a kisorsolt legények közt, és az elvesztésébe beleszakadt a szíve ? jegyezte meg a Bolond mintegy mellékesen odavetve.
Aznap nem hangzott el több szó.
Az erdő sötétjében titkok rejtőztek, s a négy óvatos alak úgy figyelte a tekergő ösvényt, mintha az életüket kockáztatnák egy rossz lépéssel. Az ágak összezárultak hátuk mögött, áthatolhatatlan falat alkotva. A Gyáva időről időre idegesen pislantott hátra, vészjósló tekintetek felvillanását kutatva. Ám a Látnok tudta, hogy a fák mélyén mesebeli tisztások rejlenek, ahol a virágok mesés, leírhatatlan illatot árasztanak. Azt beszélték, tündérek éltek ott, s aki meghallotta csengő kacajukat egy bűvös éjjelen, többé nem talált gyönyörűséget a legszebb emberi énekben sem. S ha igazak voltak a mendemondák, néha maga a tündérkirálynő tartotta udvarát a tisztások egyikén: nektárszökőkutak nyújtottak ott enyhülést a száraz toroknak, ízes falatok szolgáltak az éhes íny gyönyörére, bűvös, sohasem látott állatok kápráztatták el a szemet, és feledhetetlen dallamok kényeztették a fület. Ám azt is gyorsan hozzá szokták tenni, hogy hiába a pompa és ragyogás, a törékeny külső, kecs és kellem, ha a látogató megsértette vendéglátóit (és korántsem olyan könnyű kiigazodni a tündérek természetén!), örülhetett, ha élve kikeveredett az erdőből, és olyan nem volt, hogy valamiféle szörnyű csúfság, ártó bűbáj, borzasztó átok ne kísérte volna el élete végéig. Kevesen voltak hát elég vakmerőek ahhoz, hogy önként a tündérek társaságát keressék.
A négy alak hevesen vitatkozott a hajlongó, kecses fák árnyában. Bűbájt bocsátottak maguk köré, mely megóvta őket a fürkésző tekintetektől, s hangjukat is elrejtette mindenki más elől ? s bizony jól tették, mert ismét parázs vita dúlt közöttük.
? És mégis hogyan tervezed ezt az egészet? ? kérdezte a Lázadó emelt hangon. ? Odamegyünk, és hipp-hopp, minden jó lesz?
? Nyilván nem, ? próbált védekezni a Bolond, ? a bolond is láthatja, hogy ennél azért bonyolultabb lesz.
? Úgy, a bolond is láthatja? ? gúnyolódott a Lázadó. ? És azt is látja, hogy akkor pontosan mit is fogunk tenni?
? Hát egész pontosan nem tudom, ? próbálkozott a Bolond, ? de nyilván először megkeressük, és onnan majd minden sokkal egyszerűbb lesz.
? Remek, ? sóhajtott a Látnok, ? újabb zseniális terv. És mégis hogy az ördögbe találjuk meg? Nem tudom, neked említették-e, de nem egy ember töltötte fél életét a keresésével, teljesen eredménytelenül.
? Nyilván nem véletlenül! ? kiáltott fel diadalmasan a Bolond. ? Mert nekik nem volt jó okuk a keresésre. Nekünk viszont van, úgyhogy egészen biztos, hogy meg fogjuk találni
? Lehet, ? húzta el a száját a Gyáva, ? de én azért erre nem tenném fel a kalapomat. Nincs senki, aki meg tudná mondani, mégis merre érdemes keresni?
? A tündérek biztos tudják! ? vágta ki magát diadalmasan a Bolond. A többiek mind leesett állal néztek rá.
? Mármint te most a tündérekről beszélsz?
? Igen.
? Akik az erdő mélyén laknak valahol?
? Igen.
? És akiket néha meglátnak emberek, utánuk mennek, de általában már sohasem térnek vissza, vagy ha igen, őrülten?
? Igen, ők azok.
? Hadd találjam ki, te már jártál náluk??
? Elutasítom a célzást, és különben is, nem volt még hozzájuk szerencsém. De nem hiszem, hogy olyan veszélyesek lennének, mint ahogy azt beszélik. Szerintem csak a mendemondákkal akarják távol tartani az embereket. Ez is arra utal, hogy nem akarják, hogy kitudódjék a titok.
? Bolond, te nem vagy egészen ép.
? Az lehet, de ezért szerettek, nem?
Pár lélegzetvételnyi csönd következett, amíg mindenki magához tért a válasz okozta döbbenettől, és lenyelte az ajkára tolakodó választ.
? Lehet, ? húzta el a száját a Gyáva is, ? de azt az egyet áruld már el, kérlek, hogy ha egyszer őket megtaláltuk, honnan fogjuk tudni, hogyan viselkedjünk velük? Mert ha hagyatkozhatunk az elmondásokra, akkor egy rosszul elsült köszöntésért is végezték már emberek levelibékaként?
? Ne legyetek ilyen kishitűek! ? legyintett a Bolond. ? Mi azért nem holmi piszlicsáré kérésekkel zargatnánk őket, mint örök fiatalság, meg földöntúli szépség, vagy ilyenek. Nekünk fontos küldetésünk van! Ezt nyilván ők is értékelni fogják.
? Tegyük fel, hogy igazad van ? sóhajtott lemondóan a Látnok. ? Akkor csupán annyiban módosul a kérdés, hogy őket hogyan tervezed megtalálni?
Egyikük sem lepődött meg, hogy nem tetszett nekik a Bolond terve.
Azon viszont annál jobban, mikor működött?
? Azt hiszem, voltaképpen olcsón megúsztuk ? pislogott döbbenten a Lázadó. ? Sőt, pofátlanul olcsón. Már-már arra kell gondolnom, hogy valamiféle hátsó szándék lehet a dolog mögött, és később még behajtják rajtunk, ami jár?
? Ugyan már, ne légy ilyen paranoiás! ? ez valahogy furcsán hangzott a Gyáva szájából. ? A tündéreknél ezt sose lehet tudni, nekik nem ugyanannyit érnek a dolgok, mint nekünk. Van, hogy amit nem adnak egy véka aranyért, elcserélik egy nádsípért. Lehet, hogy mi is így jártunk velük.
? Lehetni lehet ugyan, de én valahogy kétlem. Egész végig úgy éreztem, mintha lenne valami a szavaik mögött, amit értenünk kéne, de képtelenek vagyunk kihallani, felfogni? ? a Látnok elmerengett.
? Hát, ha képtelenek vagyunk felfogni, akkor kár is próbálkozni, nemde? ? kérdezett vissza jókedvűen a Bolond. ? Végül is megtaláltuk, amit oly sokan kerestek hiába, és elvisszük a Boszorkánynak az ezerszínű virágot. Ha ez nem nyeri el végre a tetszését, hát nem tudom, mi fogja!
A virág közben halványan ragyogott az erdő sötétjében, miriád színnel megfestve a fák törzsét, a leveleket, az indákat, az ösvényt a lábuk alatt. Mielőtt felfigyelhettek volna rá, hogy rájuk mindig csak vörös fény esik, kiértek a fák alól, s a virág elhalványult a nap fényében.
Ahogy a csillagok közti sötétségben ültek, a Látnok elővett egy apró tárgyat köpenye rejtekéből, és a tűz fényénél vizsgálgatni kezdte. Apró kristálynak tűnt, ahogy felszikrázott a lángok lobogásában, s ahogy a Látnok forgatta, mintha eleven láng táncolt volna az ujjai közt.
? Gondoljátok, hogy ez végre meg fog neki felelni? ? hangja szokatlanul fásult volt, s mintha apró ráncok ültek volna meg a szeme sarkában. ? Messzire utaztunk érte, s nem csekély próbatételeken mentünk keresztül.
? Reméljük ? felelte a Bolond, miközben a tüzet piszkálta egy bottal. ? Vagy ha nem, hát újra nekivágunk ? vont vállat. ? Gondoljátok, hogy észre fogjuk venni?
? Ostobaság! ? csattant fel a Lázadó, szeme szikrákat hányt. ? Megmutattuk már neki hetven és hét világ legszebb kincseit, ékszereit, műalkotásait, a legszebb férfiakat, nőket és gyerekeket, akiket csak találtunk, és nem volt elég jó neki egyik sem! És mindig, minden egyes alkalommal ott az az ostoba tükör, ami nem mutat semmit, csak egy ködlő alakot, arc nélkül, és azt kérdezi, szép-e benne, amit hoztunk! Életünk végéig kereshetjük, amit kíván tőlünk, úgyse találjuk meg...
? És mi is ez a kő, vagy kristály, vagy nem tudom mi? ? kérdezte óvatosan a Gyáva, mielőtt még a Lázadó túlságosan belelovalta volna magát dühébe. ? Tudja valaki?
Egy pillanatig csönd volt.
Aztán a Bolond szólalt meg, tekintetét egy-egy pillanatig pihentetve mindhármójukon.
? Ez a valami a Piros Virág ? nézett a Gyávára.
? Ez a virág Prométheusz ajándéka ? nézett a Lázadóra.
? Ez az ajándék mindannyiunk pusztulása ? nézett a Látnokra.
? Ez a pusztulás az utolsó reményünk ? hajtotta le fejét, szemét behunyva.
A pillanatnyi csendben nem mertek egymásra nézni.
A Boszorka ajtaja hangtalanul csukódott be mögöttük.
? Az ördög vinne el, Bolond! ? morogta alig hallhatóan a Lázadó.
? Ez a perc kétségkívül utol fog érni, habár én nem siettetem. Mindazonáltal szeretném, ha emlékeznél, a világ
kerekei nem az én szavamra fordulnak, s engem is könnyedén összeroppantanak maguk alatt.
Csak a Látnok gondolkodott el igazán rajta, mennyire is igazak voltak e szavak.
A szertartás siet?s, s szükségképpen visszafogott volt. A Látnok vállalta magára levezetését, s ahogy tekintete
találkozott a Lázadóéval, érezte, jobban teszi, ha kerüli a nagy szavakat. Fehér köpenyébe burkolva akár pap is
lehetett volna, s remélte, a holtak lelkei erre az alkalomra elfogadják annak.
? Barátunktól búcsúzunk, társunktól jóban és rosszban ? kezdte halkan, szemét a földre szegezve. ? Bár nem
volt könny? érteni szavait, ki végül megfejtette ?ket, mindig bölcsességre lelt, s ez a rejtett bölcsesség sokszor
hozott enyhülést lelkünk sötét óráiban. Most már e nélkül kell haladnunk tovább utunkon, s csak remélhetjük,
tanultunk t?le annyit, hogy kicsit tisztábban lássunk. Nem feledjük, nem feledhetjük soha utolsó áldozatát ? itt a
Lázadó er?sen csodálkozva nézett rá, de mondjanak bármit az ostobák, az áldozat az áldozat, ? és meg?rizzük
tetteit emlékezetünkben. Nyerjen lelke megnyugvást, s találja meg mindazt, mit keresett. Ámen.
A többiek halkan elmormolták saját búcsújukat néhai társukhoz, s a Látnok áldotta szerencséjét, hogy füle nem
volt elég éles, hogy a Lázadóét értse. Az áldozat az áldozat, ? tudta jól, de volt a makacsságnak olyan foka, amin
keresztül ? sem tudott átjutni. Talán a Lázadó úgy vélte, felesleges volt, talán úgy gondolta, máshogy is
sikerülhetett volna, de ?k ketten látták és tudták, hogy nincs más út. Persze lehetett volna másképp,
megszerezhették volna máshogy is a nyakéket, és még élve ki is juthattak volna ? de ezek az utak mind a négyüket
a pusztulásba vitték volna, s a Bolond látván ezt saját vérét ajánlotta fel újabb esélyükért cserébe.
Egyel?re a Lázadó csak morgott, s akárhogy utálta volna bevallani, fájt neki a Bolond elvesztése. Arra a Látnok
már nem akart gondolni, mi lesz, ha a Boszorka ezt az ajándékot sem fogadja el...
? Próbálkozzunk mással, ? mondta a Látnok. ? Vigyünk neki valami láthatatlant.
? Hogy lenne a láthatatlan szép? ? kérdezte a Gyáva értetlenül. ? És különben is, hol találunk olyat, és hogy
hozzuk el neki?
? Találni könny?. Például ott vannak az érzések... Azt mondják, a szeretet szép, és még szebb a szerelem. De azt
hiszem, ez túl egyszer? lenne a Boszorkánynak... ? itt elgondolkodott.
? Ott van a hála, ? vetette közbe a Lázadó, s a többiek meglepve kapták fel fejüket. ? Mit néztek így, én talán
nem ismerhetek ilyen magasztos érzéseket? De hogy hozol neki érzéseket? Hogy mutatod meg neki a tükörben?
? Hogy hogyan hozod el, arra van mód. És ha az sikerült, már a tükörrel sem lehet gond...
? Esetleg velünk is megosztanád...? ? a Lázadó kezdett türelmetlen lenni.
? Ó, mi sem természetesebb! El?ször talán próbálkozzunk valami nagyon tisztával...
A lány csendes, hideg éjszaka állt a téren, várta a villamost, ami haza viszi. Lelke furcsa, tiszta érzéssel volt
telve, boldog volt, hogy él, hogy vár rá a holnap, hogy reménykedhet, hogy bízhat. Ritka pillanat volt ez számára,
hát annál er?sebben töltötte el a hála. A túlcsorduló érzéseknek volt ugyan valami alapja, de azt ? is tudta, nem az
abszolút értékük jelentett ennyit. Vajon ennyire ki volt már éhezve pár jó szóra, egy baráti gesztusra, hogy az
visszaadta hitét az életben, még ha csak erre az éjszakára is? Csupán arról lett volna szó ? ahogy tartott t?le ?, hogy
már annyira alámerült a reménytelenségben és az apátiában, hogy a máskor normálisnak számító emberi
érintkezések is mennyei megváltásként érintették meg? Nem számított. A fiú, aki pár napja elkérte a számát, ma
felhívta ? pedig már kezdett tartani t?le, hogy ez nem történik meg. És miután szétszéledt a baráti társaság, egyikük
tett az autójával egy kis kitér?t, és itt rakta le a téren, hogy ne kelljen az átszállással is bajlódnia. Egyik se volt
éppen világrenget? esemény, még szigorúan személyes léptékkel nézve sem. És mégis, ma este ez elég volt a
megváltáshoz. Szíve fehér fénnyel telt meg, és szeretett élni. Hálás volt, hogy él. Olyan rég volt ilyen... Tiszta és
könny? volt most, és magáért az érzésért is hálásnak érezte magát, mert megmutatta neki, hogy még mindig képes
ilyen er?s, életigenl? érzésekre. Bár maradna így...
A Gyáva megrendülten nyitotta ki szemét, és az els? pár pillanatban nem is vette észre a felette álló két alakot.
? Na, sikerült? ? kérdezte aggódva a Lázadó. ? Milyen volt?
? Gyönyör?, ? felelte remeg? hangon a Gyáva. ? Azt hiszem, én még sosem éreztem ilyet. Biztos bennem van a
hiba, az a lány sem volt éppen a teljes, boldog élet mintaképe, ? miközben beszélt, nem nézett társai szemébe,
mintha még nem teljesen tért volna vissza. Aztán feltápászkodott, sóhajtott egyet, majd folytatta. ? Igen, ez nem
csak szép volt, de gyönyör?. Ti is látni fogjátok majd a Boszorkánynál, és egyet kell értenetek velem. De hogy ? is
egyet fog-e érteni, azt nem tudom.
? Azt egyikünk sem tudja, ? ingatta a fejét a Látnok, majd belekarolt a még mindig kissé szédül? Gyávába, és
elindultak a Boszorkány kunyhója felé.
? Még valami remek ötlet? ? kérdezte gúnyosan a Lázadó. Hangjából azonban hiányzott a szokott él, ? is
kezdett belefásulni az örökös keresésbe. Még játszotta a szerepét, még vitte, hajtotta el?re a lendület, de lassacskán
csak el-elgondolkodott ? is azon, mikor a Gyáva megfogalmazta félelmeit. Azel?tt csak legyintett, és ez a változás
kezdte aggodalommal eltölteni.
? Szerintem ez igen szép hála volt, ? értetlenkedett már-már duzzogva a Látnok.
? Szépnek szép, de nem elég szép, ? vetette oda a Lázadó. ? Mondom, valami újabb remek ötlet? Én egyel?re
kifogytam bel?lük.
? Hát, egyel?re sok új nincs. Talán keressünk szerelmet, igazit, tisztát? Az még a Boszorkányt is meg kell
hassa... ? vajon tényleg elkeseredés csengett a hangjában, vagy azt csak a Lázadó képzelte oda?
? És miért nem próbáljuk meg egy másfajta hálával? ? kérdezte a Gyáva. A többiek meglepve néztek rá.
? Másfajta hálával? Mégis, mifélével? ? fogalmazta meg a kérdést a Lázadó kettejük helyett.
? Ez a lány valóban hálás volt az életért, de csak úgy, bele a világba, mert megérintették az emberek amúgy
magányos, elzárt világában. De van, amikor úgy hálás az ember, hogy él, hogy tudja, fordulhatott volna úgy is a
kocka, hogy már nem...
A fiú csendben ült a hóesésben. Valami nagy megrendülést kellett volna éreznie, tudta, de csak ürességet érzett.
?Az adrenalin utósokkja?, mondta magának. ?Pár pillanat órákig tartott, most órákig nem fogok semmit sem érezni.
Hülye hormonok.? Fáradt volt, nagyon fáradt, kimerült, de tudta, nem tudná lehunyni a szemét anélkül, hogy újra és
újra ne játszódna le fejében a baleset. Nem tudta eldönteni, mit is kéne tennie: mi a rosszabb, gondolkodni, hagyni,
hogy elárassza agyát a sok ostoba klisé, ami szinte kötelez? ilyenkor, és elindulni az ezer éve kitaposott mentális
nyomon, ami szinte bizonyosan a megkésett pánikhoz vezet ? vagy elzárni agyát a rátör? ingerekt?l, és inkább a
befelé vezet? csigalépcs?n elindulni lassan, óvatosan lefelé, ami saját énjének relatíve biztonságos menedékébe
viszi, de alighanem vissza már nem hozza. Aztán ahogy a hópelyhek lassan kezdtek megülni a haján, felemelte
tekintetét a lába el?l, és meglátta összetört autóját ? és hogy mennyi választotta el a haláltól. Egy pillanat alatt újra
elindult a felvétel ? majdnem leszédült a szalagkorlátról ?, gondolatai meglódultak, és egy százhússzal az árokba
csapódó autó erejével ütötte szíven a felismerés, hogy egy hajszálon múlt az élete. De a pánik nem jött. Nem volt,
aki észrevegye, de megváltozott a csend körülötte, s már nem tompán, üresen ült ott, hanem végtelen hálával, s
szótlan csodálattal telve a sors irgalma iránt.
A Lázadó minden ízében remegett, mikor visszatért.
? Hagyjatok, ? hessegette el társait, akik aggódva figyelték minden mozdulatát. ? Felesleges az aggodalom,
teljesen jól vagyok, ? remélte, hangja meggy?z?bben cseng, mint ahogy saját maga hallotta, mert pillanatnyilag
annyi er?t nem érzett tagjaiban, hogy felüljön, nem hogy lábra álljon. A többiek mindenesetre tapintatosan nem
segítették fel. Aztán ahogy jött, el is múlt a gyengeség, mintha az az örvény szippantotta volna magával, ami a fején
keresztülsöpört, és elvitte magával a másik elme tényleges emlékeit, csak lenyomatukat hagyva maga után.
Sóhajtott egyet ? halkan, remélve, a többiek nem veszik észre ?, majd felült, és a Látnokot kereste tekintetével.
? Megvan. Kemény volt, megszenvedtem érte, de ? is megszenvedett érte, hát nem kaphattam én sem ingyen.
Talán mostantól én is kicsit más szemmel fogom látni a világot, ha ezt akartad, ? gyanú, ki nem mondott vád volt
szavai mögött, de a Látnok, ha értette is, úgy tett, mint aki nem érti, ? de megnyugodhatsz, ? arca itt t?le oly
szokatlan módon kisimult, nyugodt és békés lett egy pillanatra, ? megérte, csodálatos érzés volt. Ennél már csak az
lenne a csodálatosabb érzés, ? és arca ismét a régi lett, ? ha végre a Boszorkány elfogadná, amit viszünk neki...
? Egy pillanatra azért mintha láttam volna felvillanni valamit a köd mögül, ? próbált a Lázadó valami életet lehelni összetört társaiba. ? Ilyen azért nem volt még azelőtt, ez azt kell jelentse, jó úton járunk...
? Hány éve? ? vágott élesen közbe a Látnok. ? És hány évig még? Nem voltam már fiatal, mikor útra keltem veletek, de lassan őszbe csavarodik a hajam... ? sóhajtott, majd nyugodtabb, tompább hangon folytatta. ? De mégis, mi volt, amit láttál? Nem lehet, hogy csak a szemed káprázott?
? Nem tudhatom biztosan, de hiszem, hogy a tükörben valami tényleges dolog felvillant a köd mögött. Csak egy pillanat volt, nem láttam jól, de akár egy szempár is lehetett, egy szempár, amely minket figyel...
? Hát, ennek sok hasznát nem vesszük, ? legyintett a Gyáva. ? Vagy szerinted van ennek bármi köze ahhoz, hogy szép-e a tükörben, amit viszünk neki?
? Van egy régi mondás? ? kezdett bele a Látnok, de a Lázadó a szavába vágott:
? A szépség a néző szemében lakozik... De mi, és egész pontosan én, mindent szépnek láttunk, amit vittünk neki, úgyhogy ennek semmi jelentősége nem lehet számunkra. Azért megpróbáltuk...
? És ha a tulajdonképpeni néző ő maga? ? mormogta alig hallhatóan a Gyáva. ? A tükör pedig csak arra való, hogy mi is az ő szemével láthassuk, amit viszünk neki?
? De akkor honnan is sejthetnénk, hogy ő mit talál szépnek?
? Eddig se sejtettük, csak vittünk bármit, amit általában szépnek neveznek, vagy amit mi annak gondoltunk.
? Mondasz valamit, ? töprengett el a Látnok. ? Talán akkor induljunk el a szem-vonalon, és próbáljunk olyasmit találni, aminek bármilyen köze lehet egy szempárhoz. Lázadó, köszönjük a megfigyelést. Ha az égi erők is úgy akarják, talán most már valóban közelebb kerülhetünk célunkhoz.
Az évek nehéz ólomként nyomták hármójuk vállát, ahogy a világ ösvényei lassan fogytak alattuk. Az út hosszú volt, de tudták, már nem viszi őket messze. Vissza pedig ? nem volt vissza. Így hát mentek előre, mindig csak előre, és keresték a szépet és az igazat. Odaát, egy másik világban, melyet maguk mögött hagytak rég, s hova már csak elvétve tértek vissza egy-egy futó pillanatra, újra eljött a betakarítás ideje, a levelek lassan sárgára, vörösre és barnára váltak, s elindultak lassú útjukon az újjászületés felé. Fehér ködök is jöttek, és emberek bújtak meleg takarók közé, forró teát szorítva markukban. A gyerekek kint maradtak a teliholdas estében, és kabátkában labdáztak, úgy téve, mintha a Holdat dobnák túl minden labdaváltással ? s talán úgy is volt. A Lázadó pedig megfogta a Gyáva kezét a tábortűz mellett a csillagok közti sötétben, és hajdanvolt tüzek dalaival lelkében magához húzta. A Gyáva pedig odacsusszant szorosan mellé, és míg a Látnok a kelő Holdnak énekelt a tűz túloldalán, lehunyt szemmel, remegő szívvel ajkát ajkára tapasztotta. Azt mondják, a Holdat elsápasztották az égi tüzek azon az éjen, de a Látnok, aki ott volt, nem látott semmit. Az a csepp ezüst pedig, ami gitárjára égett, azt mondják, a Hold könnye volt, mert oly megindítóan énekelt előtte reménytelen szerelméről a Nap iránt. De azt is mondják, a Holdat nem a dal, hanem a reménytelen, mert jövő nélküli szerelem indította könnyre, és a bátorság, amellyel a percnyi életű földi halandók mégis felvállalták. De annyi mindent mondanak, és csak annyi bizonyos, a Látnok fehér hajában egy fekete tincs emlékszik még arra az éjszakára, mikor a vörös tüzű hulló levelek forgatagában gyerekek labdáztak a telihold fényénél.
A Látnoknak nem esett nehezére elkerülni a 'na-ugye-megmondtam' arcot, ennél jóval több tapintat szorult belé. Mégis, nehéz volt a Lázadó közelében lenni, még nehezebb volt megtörni a csendet, de a legnehezebb a Lázadót arcát a kezébe temetve sírni látni volt. Tudta, megint ideje mondani valamit neki, ha másért nem, hogy rajta levezethesse feszültségét, de a napok alatt kifogyott a tulajdonképpen helyénlevő mondanivalóból, kifogyott a valamennyire még helyénlevő mondanivalóból, és már a legalább nem egyenesen tapintatlan mondanivaló is a végét járta. Komolyan kezdte fontolóra venni, hogy egyenesen belemondja a másik képébe, hogy ennyire nem lehetett naiv, és ha mégis az volt, hát most aztán már futhat utána, szedje össze magát, és ne bőgjön, mint egy óvodás ? de mire összeszedte volna magában a kellő lendületet és elszánást, rájött, hogy csönd van. A Lázadó ott állt előtte, és a kezét nyújtva felrántotta a helyéről.
? Eleget tespedtünk itt. Hiába sírok, mint egy iskoláslány, a Gyáva már nem jön vissza. Ez az ő döntése volt, és tulajdonképpen nem hibáztathatom érte. Lehet, az ő helyében én is így választottam volna, ? a Látnok ebben erősen kételkedett, de tudta, mikor nem kíváncsiak a véleményére, ? hiszen utunk napról napra reménytelenebb. Tulajdonképp örülnünk kell, hogy mi még megyünk, hogy mi még bírjuk, ? a Látnok majdnem sikított, ?Kit akar ez meggyőzni, én aztán nem eszem meg ezt a hülye dumát, és ezt tudnia kell?, ? és hálásnak lenni, hogy eddig segítségünkre volt olyasmiben, ami tulajdonképpen nem az ő ügye, ? ?Tulajdonképpen, tulajdonképpen, tulajdonképpen mi is az ember saját ügye, mondd? Mert ha nem a barátai, ha nem ez, hát én nem tudom... Balfék!?
De aztán rádöbbent, a Lázadó sem hiszi egy szavát sem annak, amit mond, s egy félhangos sóhajjal tudomásul vette, hogy barátja a szavak gyenge, mégis oly erős hatalmára támaszkodva volt képes egyenes gerinccel felállni, s ha ez azt jelenti, hogy képes lesz tovább is indulni, talán eljön az a nap is, mikor szembenézhet magában az igazsággal. Addig meg minek erőltesse...?
? Menjünk akkor. De emlékszel, most te vezetsz.
A gyermek tökéletes volt. Kicsiny teste formás, bőre, mint a barack, haja fürtös aranyhaj, szeme kéklő óceán. Rájuk kacagott, majd elaludt. Mosolygott álmában.
? Hát ez meg honnan került ide? ? suttogta a félhomályban a Látnok meglepetten.
? Azt hiszem, az enyém ? vallotta meg a Lázadó, némi bizonytalansággal és jókora adag hitetlenséggel a hangjában.
? Ó, ? felelte a Látnok, ? gondolhattam volna, persze. Váltott gyermek.
? Hogy micsoda? ? kérdezett vissza a Lázadó zavartan.
? Tündérgyerek, akit itt hagytak neked, hogy neveld fel sajátodként. Ez megmagyarázza, miért olyan földöntúlian szép. De honnan tudod, hogy a tiéd? ? nézett hirtelen csodálkozva a másikra.
? Nem tudom ? vont az vállat. ? Ez csak olyan érzés, érted, elindulunk végre, az után, hogy? hogy? ? hangja itt megbicsaklott, látszott, küzd a szavakkal, aztán nagyot nyelt, és csak azért is folytatta, ? szóval az után, hogy a Gyáva magunkra hagyott minket, és itt ez a gyermek, valaki itt hagyta, hogy belebotoljunk, hogy legyen kivel foglalkoznom, ha nem akarok magamra maradni a gondolataimmal, de persze azt úgysem kerülhetem ki, hogy ne jusson újra és újra eszembe a Gyáva? Neked sem átok, sem megváltás nem lenne ez a gyerek. Nekem mindkettő. Miért ne hinném hát, hogy nekem szánták?
? Igazad lehet ? gondolkodott el a Látnok. ? De mit akarsz kezdeni vele?
? Nem tudom. Felnevelem?
? Itt, az úton? Amíg utolsó leheletünkig a Boszorkának keressük a szépség megtestesülését?
? Ha van jobb ötleted, szívesen meghallgatom, ? azzal a Lázadó lehajolt, s karjába emelte az alvó gyermeket. ? Ha nem emlékeznél, a Gyáva végleg hazament, rá nem bízhatom.
? Hát, éppenséggel akad, de nem tudom, mit fogsz szólni hozzá?
? Kész, vége! Ez volt az utolsó alkalom, hogy hallgattam rád! ? a Lázadó üvöltése mögött még visszhangzott az ajtócsapódás robaja, hangja visszafojtott könnyektől volt karcos. ? Soha, soha nem lett volna szabad egy szavadat se komolyan vennem, sem a tiédet, sem azét a nyavalyás Bolondét! De ő legalább meghalt, érted, vállalta a felelősséget azért, amit tett, de te, te, te gerinctelen átokverte istencsapás, te itt vagy most is, és a markodba röhögsz, mert a zseniálisnál zseniálisabb ötleteid nem a te életeddel, nem a te érzéseiddel játszanak! De kész, nekem aztán elegem lett belőled, egyszer, s mindenkorra, úgyhogy vagy húzd el innét a csíkot villámgyorsan, és ne is lássalak viszont többet, vagy esküszöm, gondoskodom róla, hogy pillanatokon belül találkozhass a Bolonddal, ha már úgyis olyan jó pajtások voltatok? ? az üvöltés közben hideg, kőkemény hanggá halkult, melyből sütött a gyűlölet, és amely nem hagyott szemernyi kétséget sem afelől, hogy tulajdonosa halálosan komolyan gondolja minden egyes szavát.
A Látnok szomorúan bólintott a Lázadó felé, s egy pillanatra a szemébe nézett. Minden ízében remegve rántotta el tekintetét az ott látott örvénylő mélységtől, mely elnyeléssel fenyegette, s fejét leszegve sietős léptekkel indult el, a Lázadót jókora ívben kikerülve. Tudta, igaztalan vádak uralják volt társa lelkét, hiszen a tündérgyermek fizikailag is, szimbolikusan is a szépség megtestesülése volt, de sejtette azt is, a veszteség túl váratlan, és túl sokkoló volt a Lázadónak. Nem mintha túlságosan hitték volna már, hogy el tudják hozni a Boszorkánynak, amit kíván ? lehet persze, pont hitetlenségükkel tették ezt lehetetlenné ?, de azért szívük mélyén minden alkalommal remélték. Ilyen pedig, hát, még sohasem fordult elő, egész egyszerűen sosem volt még ekkora a kudarcuk ára. Őt is megrázta persze a gyermek kegyetlen halála, de neki inkább elvont szinten volt lesújtó ? számára a gyermek által jelképezett értékek pusztulása fájt, míg a Lázadónak ezek nem elvont fogalmak voltak, hanem átélte mindet: a szerelmet, a reményt, a hitet a jövőben. Megértette hát a Lázadót, de ettől még nem volt könnyebb maga mögött hagynia az éveket, melyeket együtt töltöttek, a közös cél után kutatva. Ám akárhogy is törte a fejét, nem jutott eszébe semmi, amivel eltéríthette volna a másikat feltett szándékától, nem volt mivel áthidalni a szakadékot kettejük közt. Azt remélte csak, lesz még alkalom, mikor a Lázadó segítségére siethet, mikor enyhíthet majd kínjain, ha eleddig nem tudott megoldást kínálni. Magába fojtotta kitörni készülő sóhaját, nehogy még jobban felbőszítse a Lázadót, s szívére a gyász öltözékét húzva hajlott háttal sietett elkerülni látótávolságból.
Semmi sem volt már a régi, nem is lehetett. Megkereshette volna a Gyávát, talán meg is találja, de nem volt mondanivalójuk egymásnak. Megkereshette volna régi barátait, társait, szerelmeit, és talán lett volna, akit még életben talál, talán még fel is ismerték volna páran. De fehér hajában csak egyetlen tincs fénylett feketén, és az évek ólomként nehezedtek csontjaira. Egykori otthona helyén idegen ház állt, s bár tudta jól, neki itt már nincs otthona, nincs már hova visszatérnie, el kellett oda mennie, látnia kellett. Nem volt arculcsapás, talán csak enyhe ujjrázás a sorstól, hiszen fel volt rá készülve, mégis szüksége volt rá. Utána valahogy megkönnyebbült, lehulltak róla az utolsó láncok is, melyek e helyhez ? és mindahhoz, amit jelentett ? láncolták. Mégsem indult még újra útnak. Érezte, homályosan, de mindennél erősebben, hogy valami várja még itt, utoljára, mielőtt végleg elmenne, hogy többé ne lássák viszont ez alatt az ég alatt.
Az idő pedig csak telt, és fájt már minden perc, élesen vájt öregedő húsába, és suttogva kínozta: ?Mire vársz még? Nincs itt neked semmi, és a Lázadónak szüksége van rád. Egyszer, csak egyetlen egyszer a hasznára lehetnél, ha már eddig sosem voltál. Egyszer, csak egyetlen egyszer adhatnál valamit, ami több ködös, félreérthető jóslatoknál; legalább nem úgy halnál meg, hogy semmi hasznára nem voltál a világnak. Egyszer, csak egyetlen egyszer megérinthetnél egy embert, és testvérednek nevezhetnéd. Indulj!? Ő pedig beleszakadt ugyan, de várt, valamire, maga se tudta mire, ami még itt kellett, hogy várja. A napok teltek, és teltek az éjszakák, és mikor már kezdett beleőrülni a magányba, álcával takarta el szemében az idegen napok fényét, haját a régi hollófényű valójára színezte, és újra az emberek közé merészkedett. Szíven ütötte, mikor rádöbbent, ő is olyan volt egyszer, mint ezek a hétköznapi emberek, és még inkább, mikor megértette, sok tekintetben még most is olyan. Idealisták voltak és elveszettek, meghaltak volna egy jó szóért, és cinikusan lefitymáltak mindent és mindenkit, szeretetre és megértésre áhítoztak, és képtelenek voltak megnyílni mások előtt, világmegváltó terveik voltak és magukat sem tudták megmenteni. Ő pedig tökéletesen beillett közéjük, talán egy kicsit volt csak cinikusabb, mint legtöbbjük, csak egy lehelettel csodára éhesebb, mert többet látott már ebből a világból ? és másokból is ?, mint ők.
Egy férfiban valami különösen megfogta, látott benne valamit, ami a többiekből jórészt hiányzott. Talán csak az vonzotta benne, hogy nem volt egyszerű közel kerülni hozzá, talán csak kihívás volt, mennyire tudja kiismerni ? de mindegy, mi volt az, valami mágnesként vonzotta hozzá. Az idő pedig csak telt, kegyetlenül, nem várva senkire, ő pedig napról napra jobban eltelt félelemmel, hogy túl késő lesz, mire elindul, és hogy még így sem lesz ideje, hogy barátjának nevezhesse a férfit. Időnként leültek, és órákig beszélgettek, a félelmeikről, a vágyaikról, a világról, az emberekről, és arról, ami éppen eszükbe jutott, de hiába ismerte meg egyre jobban, pontosan tudta, hogy gyakorlatilag nem tud róla semmit. Talán egyben volt csak biztos ? furcsamód megbízott benne. Már ez is jóval több volt, mint amit élete legtöbb emberi kapcsolatáról elmondhatott. Aztán eljött az utolsó este. Kristálytiszta volt minden, ennyi jutott, nem több. Mielőtt felkel a nap, el kellett indulnia, különben vége, végleg vége. Tele volt kétséggel, tele volt fájdalommal, gyűlölte magát, amiért ennyi ideig maradt, mikor a Lázadónak alighanem szüksége lett volna rá odaát, de legfőképp az kergette a kétségbeesés szélére, hogy az a rejtélyes valami, ami itt tartotta, egy lépéssel sem került közelebb hozzá mióta visszaérkezett.
Utoljára találkoztak még azon az estén, és beszélgettek, ahogy szoktak. A Látnok nem említette, hogy nem lesz legközelebb ? hogyan is mondta volna meg? De ahogy telt az idő, s közeledett a hajnal, egyre szomorúbb, egyre elkeseredettebb lett, hiába vett beszélgetésük amúgy a szokásosnál pozitívabb irányt. A férfi párszor megpróbálta jobb kedvre hangolni, de nem járhatott sikerrel. A Látnok csak arra tudott gondolni, itt az idő, el kell mennie, és nemcsak azt a titokzatos valamit nem találta meg, aminek ígérete itt tartotta oly sokáig, talán túl sokáig is, de még arra sem volt képes, hogy újra ember legyen, emberi érzésekkel, emberi kapcsolatokkal ? még arra sem volt képes, hogy barátra leljen. Aztán, ahogy lassan az égen kifakultak a csillagok, összegyűjtötte erejét, és elbúcsúzott. A férfi pedig a szemébe nézett, szomorúan elmosolyodott, és egy pillanatra megszorítva a kezét, még annyit mondott: ?Vigyázz magadra.? Aztán sarkon fordult, és ott hagyta a Látnokot a megkopott sötétség utolsó redői közt, döbbenten, összetörten, megváltottan. Az idegenség, az évek lassan visszatértek fejére, és ha valaki látta volna, ahogy halk dalt énekel a láthatatlan csillagoknak, majd átlép egy árnyékokból formált kapun, s eltűnik, sosem ismertek volna rá az imént erre járó alakra.
A Lázadó végleg egyedül maradt. Cél nélkül kóborolt, amerre a lába vitte, és már abban is kételkedni kezdett, hogy lenne-e még értelme, ha sikerülne elvinnie a Boszorkánynak, amit az vár tőle. De a megszokás, a lendület, ami eddig hajtotta, még nem hagyta nyugodni. Újra útra kelt hát, határozottan, elszántan, hogy végre pontot tehessen az egész ügy végére. Furcsa volt ez az út, így, társak nélkül, magányosan. Eleinte azt hitte, könnyebb lesz, mert nem kell majd senkit sem meggyőznie döntései helyességéről, és nem lesz senki, aki felbőszítse értetlenségével, ostobaságával, kriptikusságnak álcázott üresfejűségével? Aztán azon vette észre magát, hogy magában beszél. Mi több, volt társaihoz intézte szavait, mintha ugyanúgy ott lennének mellette, csak nem válaszolnának. Ekkor ijedt meg először igazán.
Az út eseménytelenül telt, talán ez is hozzájárult, hogy ennyire az emlékek hálójába keveredett, de mikor végül odaért céljához, az akaratlanul is újra felébredő remény kisöpörte belőle a fásultságot. Újra megnézte a cégért, majd bekopogott a városszéli házikó ajtaján. Idős, ősz hajú bácsika nyitott ajtót neki.
? Isten hozta! ? köszönt, végigmérve a Lázadót. ? Miben lehetek a segítségére?
? Azt hallottam, ön mindenféle különleges szerkentyűt készít?
? Igen, így van. Fáradjon beljebb, ? tessékelte be a Lázadót a bácsi, majd becsukta maguk mögött az ajtót, és leültette a vendégét. ? Mire lenne szüksége?
? Nos, nem tudom, el lehet-e készíteni, de ha bárki, akkor ön képes rá. Egy különleges szemüvegről lenne szó?
A Lázadó elgyötörten ült a Boszorkány kunyhójához vezető ösvény mellett, kezében a szemüveget szorongatva. Pedig ennek tényleg működnie kellett volna, ennél többet, szebbet nem adhatott senki! Újra felpróbálta a szemüveget, és majdnem elsírta magát, ahogy újra működésbe lépett a csoda, ami a Boszorkány gúnyos, elutasító kacajára visszájára fordult: minden, amit csak látott, ronda volt, szívet hasogatóan undorító, lélekbénítóan ocsmány. Tudta, nem lenne olyan a világon, amit most szépnek látna, de még olyan se, amin megpihentetné sebzett tekintetét. Egy pillanatig elgondolkozott rajta, hogy mégis magán tartja a szemüveget, részint, hogy emlékeztesse kudarcára, részint segítségül, mert amit még ezen keresztül is vonzónak talál, az már biztos meg fog felelni a Boszorkánynak. Aztán letett róla, és egy hangos sóhaj kíséretében letépte magáról a szemüveget, és messzire hajította. Az egyetlen dolog, gondolta, ami ezen keresztül akármennyire is vonzónak tűnik, az a halál.
Sokáig maradt mégis ott, az útszélen, gondolkozva, eltöprengve utazásain, és a szépségeken, amiket látott, és magával hozott. És társai is eszébe jutottak, akárcsak az, hogy most, a végére, éppen olyan egyedül maradt, mint ahogy annak idején nekiindult. Arra gondolt, hogy mégis, így is képesnek kell lennie, hogy elhozza a Boszorkánynak, amit az keres, és napokat töltött azzal, hogy megpróbált rájönni, mégis hogyan, mi módon. A napok bölcsességet is hoztak magukkal, és elfogadást, és a Lázadó érezte, már nem ugyanaz az ember többé, mint aki egyszer réges-régen útnak indult, nagy tervekkel a fejében. Talán meg is lepődött rajta, hogy valahogy nem bánta. Nem hiányzott már a tűz, ami egykor emésztette; a láng még égett, de már csak kellemes, öreges meleget sugárzott. És jól volt ez így, hiszen nem volt már húszéves, és többet látott már annál, mintsem hogy a világ urának képzelje magát. De ezt az egyet, amit akkor régen magára vállalt, be akarta fejezni ? így, vagy úgy, de pontot akart tenni a végére. Lassan már az út végére ér, és nem lesz hová mennie. Egyetlen próbálkozásra van még ereje, abból kell kihoznia, amit tud.
Hát lassan felkelt, leporolta magát, és elindult, hogy az út végén utoljára a Boszorkány elé álljon.
? Bejártad a Kilenc Világot, és többet, gyermekem. Hát nem találtál semmi szépet nekem?
? Bejártam a Kilenc Világot, és többet, Boszorkány. Többet láttam, mint amennyit ember láthat, és józan maradtam. Többet vesztettem, mint amennyi embernek valaha juthat, és ember maradtam. De hiába jártam be a Kilenc Világot körülöttem és magamban, sehol sem találtam mást, csak magamat. S az évek nem voltak velem kegyesek: öreg vagyok. Bőröm ráncos, szélcserzett, hajam ritka és fehér, hangom karcos, erőm tovaszállt. De tudom, mi lakik szívemben és elmémben, s az arcom az enyém. Ez maradt. Az Út számomra nincs tovább, s ha lenne is, én többé nem indulnék keresésre. Ez az utolsó ajánlatom, Boszorkány, ? hangja itt felemelkedett, s mintha hangjában egykori társai suttogták volna vele e szavakat, ? fogadd el, vagy eressz el végleg. Itt az arcom, igaz arc. Ezt ajánlom segítségedért cserébe, megállapodásunk szerint.
? Úgy legyen. De megállapodásunk szerint csak azt fogadhatom el, ami igazán szép. Nézz hát a tükörbe, gyermek, s mondd, szép vagy-e?
Ahogy a Lázadó félelem nélkül a tükör elé állt, már várta a szokásos ködfelhő. Ám ahogy kavarogni kezdett, a képmás nem váltakozott a miriád forma közt, hanem pár perc alatt felvette a Lázadó alakját, majd lassacskán kitisztulva, élesen mutatta őt, éppen olyannak, mint amilyen volt.
? Miféle varázstükör ez, Boszorkány? Hiszen csak engem mutat, éppen olyannak, mint bármelyik másik.
? Nem az a dolga, hogy olyat mutasson, ami nem valós, gyermek. De nem tudom még, áll-e az alkunk. Szép vagy a tükörben?
A Lázadó egy pillanatra elbizonytalanodott. Alaposan végigmérte magát, de semmi kétség, valódi tükörképe állt előtte, mindenféle mágia által torzítatlanul. Tudta, ha nem talál benne szépséget, az évek, a társak, az áldozatok ? minden hiába lesz. De azt is tudta, hiába hazudna. Nézte hát a tükröt, és a szívében kereste a szépséget, amit találhat benne. Sok mindenre felkészítették az átéltek, de ez mégis furcsa volt. Nem mintha nem tanulta volna meg elfogadni, sőt, megszeretni önmagát ? ami már önmagában is szép teljesítmény volt ?, de az ember hajlamos megszeretni a csúnya házat is, ha abban tölti le az életét. Nem sietett ? most már az összes idejét itt tölthette ?, de mikor pár perc múlva sem érezte még magában a csíráját sem a szépségnek, tudta, elbukott.
? Nem ? ejtette ki lassan, nagyon lassan, s szavai sziklaként hullottak alá ajkáról. ? Nem vagyok szép, Boszorkány. Én vagyok, de szép sosem voltam, és sosem leszek. Nem tudtam megfelelni megállapodásunknak, ? itt a Boszorkány felé fordulva meghajtotta fejét, ? így hát kérlek, eressz el végleg. Nem tudok tovább keresni.
A Boszorkány csendben nézte őt, szánakozással szívében. Hát olyan nehéz, amit kér? De nem kérhet mást, amióta világ a világ, a segítségének ez az ára, s míg világ a világ, az is marad. Tenyerét könnyedén a Lázadó homlokára tette, majd így szólt:
? Elengedlek, mivel megállapodásunkat nem tudtad teljesíteni. Nem tartozol nekem semmivel, s én sem maradtam adósod semmivel. Szabad vagy ? itt elvette kezét, és kézfejével szétkent egy könnyet a szeme sarkában, ? most menj, ahova menned kell.
? Köszönöm ? mormolta még mindig lehajtott fejjel a Lázadó, majd fejét felemelve kiment az ajtón, a Boszorkányra és a tükörre rá se nézve többet. A szobában a Boszorkány leült hintaszékébe, és magába merülve azon töprengett, mi lehet olyan bonyolult, olyan nehéz a kérésében, és hogy hogyan segíthetne. Az első kopogást meg se hallotta.
Megtört, idős alak nyitott be az ajtón, nem várva már a betessékelésre. Botjára támaszkodva lépett be, hosszú, ősz haját a huzat kifújta ráncokkal barázdált homlokából, de tekintete fürgén kutatta körbe a kicsiny helységet, a házigazdát keresve. Észre is vette a sarokban üldögélve, és neki is indult volna nehézkes lépteivel az őket elválasztó rövid távolságnak, ám valami megtorpanásra késztette. Moccanatlan állt, lélegezni is elfelejtett pár pillanatig, míg feszülten figyelte a magába merülten üldögélő alakot. Aztán, mélységes fájdalommal és szomorúsággal hangjában, megszólalt:
? Eljöttem végül, de nem tudom, túl későn-e, Boszorkány. Látom és érzem, ő már járt itt, és feladta. Mondd hát, hogy menjek dolgomra, és többé nem háborgatlak.
? Mondanám én, ? felelt szomorú mosollyal az, ? de te is tudod, nem mondhatom. Ha azért jöttél, hogy megváltsd segítségem, magad tudod a legjobban, Látnok, hogy nem tagadhatom meg tőled a lehetőséget. Még most sem, hogy barátod valóban elment már innét, miután feloldottam megállapodásunk alól.
? Hogy a barátom-e, nem tudom. De te is ismered a szabályokat, bár lefogadom, neki nem mondtad el pontosan őket?
? Úgy jött ide, hogy tudja, mit akar, és sosem kérdezett semmit. A szabályokat pedig betartotta?
? Ő igen ? nyomta meg a szót a Látnok.
? Nem csalhatok, te is tudod ? ismét a szomorú, sajnálkozó, gyengéd hang. A Látnok egy pillanatra elgondolkodott, vajon tényleg törődik-e velük, de aztán magában vállat vont. Neki elég volt, hogy a Boszorkát kötötték a szabályok.
? Tudom. De én azt is tudom, amit a Lázadó nem: hogy amíg mind meg nem halunk, vagy mind feloldozást nem nyerünk tőled ígéretünk alól, amíg csak egy is él közülünk, és megpróbálja teljesíteni feltételeidet, addig megállapodásunk köt téged. Így hát adott szavaddal kötlek téged, hogy lépj elő, s állj készen rá, hogy elfogadd, amit hoztam neked!
? Én nem csalhatok, mert nem tudok ? a Boszorkány hangja nyugodt volt, mély, egyszerre fenyegető, és mélységesen megfáradt. ? Te tudnál, de neked nem szabad. Nem engedtelek be, bejöttél az ajtómon. Szavaid nem kötnek, mert nem a szabályok szerint járultál elém.
? Tévedsz ? felelt halkan a Látnok. ? Kopogtattam, s bár valóban nem feleltél, ajtód nyitva volt, ahogy azelőtt még sosem. Magad eresztettél be, akár betessékeltél, akár nem. Most kelj fel, és tedd meg, amire kötelez megegyezésünk.
A Boszorkány lassan felemelkedett hintaszékéből, s ahogy a Látnok felé fordult, furcsa, időtlen szépség, csillapíthatatlan fájdalom, és emésztő vágyakozás keveréke sugárzott arcából, olyan erővel, hogy a Látnok beleremegett.
? Hát elhoztad végül? ? súgta, sóhajtotta csak e szavakat.
? El ? bólintott a Látnok. ? Elhoztam neked a legszebbet, amit csak tartogat számodra a Kilenc Világ.
? Akkor hát tudod, mi következik. Ott a tükör ? intett egyet, s az addig fekete tükörben ismét elkezdett ködleni az emberalak, ezúttal a Látnok, s nem a Lázadó másaként.
Ám a Látnok nem nézett a tükörbe, nem lépett elé, csak a Boszorkányt figyelte, minden rezdülését magába fogadva. Íme, a végső próba! Most kiderül, hiába volt-e mindez, kiderül, tud-e segíteni a Lázadónak, vagy ez is csupán egy a sok hagymázas, tragikus kimenetelű kísérlet közül.
Sóhajtott egyet, majd a tükörhöz indult. Pár lépés volt csak, utolsó lépések a hosszú úton. Ahogy belenézett, látta önmagát, s tudta, elhozta, amit a Boszorkány várt tőle. Nem mutatott a tükör hajlott hátat, fehér hajat, ráncos kezeket ? önmagát látta, ahogy elindult az út legelején, csak a fény volt más a szemében. Hideg, kemény volt ez a fény, eltökélt, határozott ? de nem szánalom nélküli. Az egyetlen, ami közös volt a valós- és a tükörképben, az erős bot volt, melyet jobbja markolt. Még egyszer végigmérte magát tetőtől talpig, ismét sóhajtott, majd fejét a Boszorkány felé fordította, békességet keresve a másik vak tekintetében. A szempár felé fordult, s a törött fény benne most furcsán vágyakozóvá, mohóvá festette az amúgy érzelmeken túli arcot. Kimondatlan kérés, könyörgés volt ez, és reményen túli remény ? a Boszorkány már régen nem ellenség, még csak nem is ellenfél volt, ő is ugyanúgy vágyta küldetésük sikerét, mint ők maguk, még ha ezt nem is értették meg egészen idáig.
Aztán már csak a bot lendült, s a tükör hirtelen szerteszét repülő cserepei megsebezték a Látnok arcát. Kiejtette a botot kezéből, és az arcához kapott ? s döbbenten vette észre, hogy kezén nem látszik többé a kor. Arcához ért, s bőre sima volt, és hibátlan. A Boszorkányhoz lépett akkor, lehajolt az apró, kortól megtört figurához, s az idő béklyóitól megszabadultan erős karjaiba emelte. Tekintetük először s utoljára találkozott ? milyen meleg, barna szeme volt a Boszorkánynak! ? s mindketten mosolyogtak.
? Kevesen vagytok, ? suttogta boldogan a Boszorkány, ? és már kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is megszabadulok rabságomból. A tükröt? ? felköhögött, ? a tükröt készítsd el, mielőtt elveszted a látásod, úgy sokkal egyszerűbb!
? De mit csináljak, mikor visszajön?? Mert ugye visszajön? ? a Látnok látta, már csak pillanatai vannak hátra a Boszorkánynak.
? Tudni fogod? Mindent tudni fogsz? Köszönöm ? suttogta még alig hallhatóan, majd földöntúli béke töltötte el arcát, s ahogy a Látnok karjaiban tartotta, egyre könnyebb és áttetszőbb lett, míg végleg el nem tűnt. A kulcs megfordult a zárban, s az ajtó zárva volt, ahogy szokott lenni, a Boszorkány pedig lehajolt, hogy összeillessze a törött tükörcserepeket.
A halál pedig nem jött, hiába várta úgy a Lázadó, s a harmadik éjszakán különös érzés kerítette hatalmába. Elmúlt felőle a kétségbeesés, a beletörődés, a vigasztalanság, és mikor az első hajnalfénynél rájött, hogy akaratlan is visszafelé fordultak léptei, már nem is csodálkozott. Nem volt azonban remény sem szívében, csak egyfajta nyugodt tudni vágyás. Valami történt, valami megváltozott ? s akár jót tartogatott, akár rosszat, tudnia kellett. Az ötödik nap hajnalán ért oda a kunyhóhoz, s enyhe csalódottsággal vette tudomásul, hogy kívülről minden pontosan ugyanolyan, mint eddig mindahányszor. Aztán csak vállat vont, s kopogott az ajtón, majd ahogy meghallotta a kulcs fordulását a zárban, belépett.
A tükör a falon lógott, a Boszorkány a tükör mellett állt ? minden pontosan ugyanolyan volt, mint ahogy itt hagyta. Mégis, nem jöhetett volna vissza, ha nem változik valami, hiszen a Boszorkány teljesen egyértelműen elengedte őt, és többet nem tarthatott igényt a szolgálataira. Aztán győzött benne az udvariasság.
? Légy üdvöz, Boszorkány. Bár nem hittem volna, s gondolom, te sem, újra találkozunk ? tekintete a Boszorkányéból próbált kiolvasni bármit, ami megértetné, mi történt, de mintha egy feneketlen kútból próbálta volna kimerni a hűvösség szívét.
? Légy te is üdvöz, gyermek ? mosolygott rá a Boszorkány. ? Örülök, hogy újra itt vagy, hiszen köt megállapodásunk, és miután én megkaptam, amit kívántam, itt az ideje, hogy te is megkapd segítségemet, bármiben is kelljen szolgálnia.
A Lázadó csak bólintott, nem érezvén már meglepetést, örömöt, vagy bosszúságot. Valami még vitte, hajtotta előre, de az egész olyannak tűnt számára, mint egy álom, egy film, amiben ő a főszereplő, mégis kívülről nézi. ?Késő már, túl késő? ? gondolta beletörődve, de hogy pontosan mi is volt már túl késő??
Végül megszólalt:
? A Látnok ? motyogta akadozva.
? A Látnok mi? ? kérdezte a Boszorkány meglepetten, a kezdődő rémület jeges csírájával a szívében.
? A Látnok, ? ismételte meg a Lázadó halkan, fáradtan, ? a Látnok miatt jöttem. Születése előtt megjósolták, hogy ha felnő, oly dolgokat fog látni, oly dolgokat fog tudni, mint senki más, és hogy tehetsége veszélyes, kétélű fegyver lesz. Azt is mondták a jósok, hogy sok bajt és szenvedést fog hozni a világra, főleg azok számára, akik közel állnak hozzá, de mikor végre lehull szeméről a fátyol, enyhülést és megváltást hoz mindezen fájdalmakra, és más lesz utána a Kilenc Világ. Sokan féltek tőle, és azt mondták, meg kell őt ölni, mielőtt elkezdődne a sok baj, amit majd ránk hoz, és engem bíztak meg ezzel. De én hittem benne, és abban, hogy szükségünk van rá, hát magammal hívtam, hogy mellettem biztonságban legyen, míg én megkereslek téged, és megkérlek rá, add meg neki, hogy tisztán lásson, úgy, ahogy adatott neki. Megszenvedtem érte. Mind megszenvedtünk érte. Most megkérlek hát erre, úgy, ahogy akkor régen akartalak, bár nem tudom, él-e még, és ha igen, merre jár, ? azzal a Lázadó felemelte tekintetét, s a Boszorkány jeges rémülettel telt, opálos, vak szemeibe mélyesztette. Megrándult a beléhasító döbbenettől, de még nem fogta fel, mi is történt. A tükör felé kapta aztán fejét zavartan, s abban a Boszorkány figuráját látta, a Látnok figuráját látta, s ahogy onnan is ugyanaz a fényre vak, de tudásra oly látó két szem nézett vissza rá, megértette. Még szólásra nyitotta volna száját, még talán mondott volna valamit, de mielőtt egy hang is elhagyhatta volna ajkait, lassan, csöndesen utolérte a sok-sok év, a megpróbáltatások sora, lelke egy utolsót lobbant, s ő hangtalanul omlott a padlóra.
A Boszorkány vak szeméből számolatlan peregtek a könnyek, s ő is csak állt, állt, s nesz nélkül figyelte, hogyan válik áttetszővé, s hogyan tűnik el a Lázadó teste, hogyan feketedik meg a varázstükör, s omlik hangtalanul éjszín porrá, s hogyan lesz önmaga is egyre könnyebbé, fényszerűbbé, hogy egy utolsó pillanatban még átlásson saját testén. Aztán megszűnt a bánat, megszűnt a fájdalom.
A Gyáva unokája felkerekedett egyszer, mert nem hitte el a meséket a Boszorkányról, aki egy feladatért cserébe bármilyen kívánságodat teljesíti. Talált is egy üres, kihalt kunyhót, ahol emberöltők óta nem járt senki, s a puszta kőfalakon kívül más nem őrizte az ember nyomát.
|
